Két könyv, szerintem rokonok – az egyik viccesebb és ártatlanabb, a másik nagyon kegyetlen. Nem pop, nem zajok. Könyvek. Két olyan könyv, amit szerintem nem szabad kihagyni. Ja, asszem, hogy most divatosak is. De ettől még nagyon jók.

(Dragomán György: A fehér király, 2005 + Herta Müller: A róka volt a vadász, 1992)


Csernobil hatása a focipályán

Aki a nyolcvanas években volt gyerek, néhány mondat után rákattan A fehér királyra. Én akkor voltam, s mivel elég jó a memóriám, sokszor azon kaptam magam, hogy olvasás közben elkalandozok, mert velem is történtek ilyesmik. Jó, az én apámat nem vitték el “koncsentrára” a “Kánálhoz”, de a mezei focizásból, a környezetünkben élő felnőttekkel való apró vagy nagyobb konfliktusokból, a sorbaállásból, a fekete-fehér tévéadásokból és a mindent átitató ideológiákból és egyéb sajátosságokból nekünk is kijutott bőven. A vasárnap délelőtti osztagösszejövetelekből, a bandaháborúkból, a csernobili katasztrófa utáni napok hangulatából, az aszfalton való focizásból, a párttitkár elvtárs látványából eleget hoztunk magunkkal útravalóul az életbe. Most is itt van az agyamban.
Szóval A fehér király egy sajátos történetfüzér a nyolcvanas évekből: az 1988-ban gyerekfejjel Magyarországra települt Dragomán György egészen biztosan gyerekkora élményeiből táplálkozott, amikor megírta ezt a sodró erejű könyvet. A sztorik egyébként külön-külön is megállják a helyüket, de a kb. tizenkét éves, Dzsátá becenévre hallgató kissrác történetein végigvonulnak ugyanazok a szereplők (a focizó és verekedő barátok, a nagyapa, az elhurcolt apa, stb) és egységes egésszé formálják az írásokat. Igen, valahogy így érezhetett akkor egy alsó tagozatos kisdiák, lavírozva a diktatúra mindennapjaiban az emberi gerinctelenség, a félelem, a nincstelenség, a kiszolgáltatottság és sok más egyéb között. Igen sajátos hangvételű a szöveg, nem vagyok meggyőződve, hogy a rendszerváltás utáni generáció, vagy a Hegyeshalomtól nyugatra élők (pontosan nem tudom, de vagy harminc nyelvre lefordították már A fehér királyt) mennyire kapnák el a fonalat. Legyen itt egy részlet az Ugrás című, sorrendben a második írásból, eszméletlen hosszú, de kurvajó rész: “Aztán megkérdezte, hogy szeretjük-e a hazánkat, és mi persze bólintottunk, még Janika is, pedig Janika jehovista volt, és a jehovisták se pionírok nem lehetnek, se a hazát nem szerethetik, aztán az ezredes azt kérdezte, hogy tudjuk-e, mi az, hogy rádióaktivitás, mondtam, hogy nem, mi még nem tanultunk fizikát, de a Haza Védelme foglalkozáson tanultuk, hogy atomvillanás esetén az embernek el kell takarnia az arcát és be kell mászni az asztal alá, vagy az ágy alá, és aztán jelentkeznie kell a vegyvédelmi parancsnokságon védőfelszerelésért, és a Haza Védelme tankönyvben a rádióaktivitásról is írtak, hogy a sugárzások átmennek mindenen, és károsítják az élő szervezetet, a tiszt bólintott, azt mondta, neki is van két fia, ekkorák pont, mint mi, és azért mondja el nekünk, amit most elmond, de ha valakinek is beszélni merünk róla, akkor álhírterjesztésért javítóintézetbe kerülünk, apánkat meg anyánkat pedig börtönbe küldik, megértettük, kérdezte, és mi bólintottunk, de ő azt mondta, hogy rendes választ akar, és akkor mondtuk, hogy igenis megértettük ezredes elvtárs, még Janika is elvette az arca elől a törülközőt és ő is velem együtt mondta, annyira meg volt ijedve, és akkor az ezredes azt mondta, hogy éjszaka baleset történt a Nagyszovjetunió egyik atomerőművében, és a szél idehozta a rádióaktivitást, és igazság szerint nem is volna szabad megtartani a meccset, de nem akarnak pánikot, úgyhogy meg lesz tartva, de ő azt tanácsolja nekünk, kapusoknak, hogy ne vetődjünk, és kerüljük a kapcsolatot a labdával, mert az összeszedi a rádióaktivitást a fűből, és egyáltalán, vigyázzunk magunkra, mert szép, egészséges gyerekek vagyunk, aztán még adott egy-egy ilyen fehér tablettát, azt mondta, hogy azt ott helyben be kell vegyük, csak jód, ne féljünk, és csak miután bevettük, akkor jutott eszembe, hogy egyszer láttam egy filmet a németekről, hogy ilyen fehér tablettákkal mérgezték meg magukat, és lehet, hogy az ezredes elvtárs is meg akar minket mérgezni, mert megbánta, hogy elmondta nekünk ezt a balesetet, és láttam, hogy Janika is erre gondol, de nem haltunk meg, a tablettának meg kesernyés íze volt, de nem mandulaízű volt, mert én tudtam, hogy a méreg az mandulaízű.” Eszméletlen, zseniális: “MERT AZ ÖSSZESZEDI A RÁDIÓAKTIVITÁST A FŰBŐL”!!!.

Csajok a Béga-partról 

Csajok, de milyenek! “És sápadtan feljön a nap/ A megszomorítottak/ Sőt a megalázottak is/ Szép ruhába bújnak.” Nem tudtam kihagyni ezt a Kispál és a Borz-dalszövegrészletet (Etetés), vannak, akik azt vallják, hogy aki beleássa magát a Lovasi-szövegekbe, mindig bekattan valamire valami. Valahogy így voltam a 2009-ben Nobel-díjas Herta Müller könyvét olvasva – fűzzem gyorsan hozzá, hogy a díjazottak könyveit a bejelentések után egyből soha nem olvasom el („bőcsességből”), csak utána egy-két vagy néhány évvel. Hát így érkeztem el ahhoz a könyvhöz, ami az egyik legkegyetlenebb olvasmányélményem volt. Nem is ment egyből, de magamra erőszakoltam, mert mégis vitt valami benne. Ha a nyolcvanas években már elrúgom a huszonötöt vagy a harmincat, ez a könyv kikészített volna teljesen. Ha valaki látta a 4 hónap, 3 hét, 2 nap című filmet, tudja, hogy mire gondolok – azt a lélekszaggató korszakot elektrosokkal sem lehetne kicsapatni azoknak a fejéből, akik átélték. A gyerekkor az egy dolog volt azokban az években, de hogy a diktatúra utolsó éveit felnőtt vagy fiatal fejjel hogy lehetett túlélni, az a mai napig is talány számomra. Jó, például úgy, hogy lelépett innen az ember, s ha szerencséje volt, akkor nem lőttek a Dunába vagy nem verték hetekig a milícián vagy a szekuritátén azok, akikből ma sokan vígan jönnek ki a házból, autóba ülnek és elmennek céget vezetni vagy politizálni. A két csaj, Clara és Adina Temesváron (ahogy a sorok közül kijön, erről a városról van szó, a Béga cementlapos partjáról – egyébként A fehér király helyszínéül Marosvásárhelyt lazán el lehet képzelni a leírásokból és a nevekből, de ott lehet, hogy ez nem érdekes) élik körülbelül azt az életet, amit Herta Müller élhetett akkoriban Romániában addig, amíg ki nem telepedett nagy nehezen az akkori Nyugat-Németországba. Nagyon nehéz könyv egyébként, nem győzöm hangsúlyozni. A mindennapi szerencsétlenkedés, megalázás közepette a félelem beleng mindent, valóságos szaga van a regény lapjain. Rövid, tömör mondatok, amik még jobban érzékeltetik azt a kort, azt a hangulatot, amibe akkor belealázták elvtársék az akkori huszon-harmincéveseket. Egy részlet, jellemző: „Néha lövés hallatszik messziről, mondta Liviu. Nem hangosabb, mint amikor reccsen egy ág. Csak más, egészen más. Elhallgatnak a kutyák, azután újrakezdik, hangosabban, mint előtte. Lehet tudni, hogy valaki ki akart menni az éjszakába, át akart úszni a Dunán, a határon. Egyedül, tette hozzá, ha utána vége, akkor tudni lehet, hogy egyedül. Az ember ilyenkor az asztal szélét nézi, megszorítja a széktámlát, és kis időre lehunyja a szemét. Iszom, monta Liviu.” Persze a regény végén megjönnek azok a képek is, amikor Ceauşescu szétlőve fekszik a kaszárnya fala előtt, tehát egyfajta megkönnyebbüléssel tudod letenni a könyvet a sok kegyetlenség, Dunába lövés, mocskolódás után. Néhány mondat a könyv utolsó lapjairól, ízelítőűl: „Az operaház vastag faajtaján képek. Paul fölemeli a kezét, egy öregember kucsmája fölé. Ujja megérinti az egyik képet. Pavel arca, a szája mosolyog, inggallérja fölött anyajegy. Valamivel lejjebb Adina ujja érint meg egy arcot, azét a férfiét, aki belevizelt a folyóba, és közvetlenül utána úgy tudott végigmenni a parton, mint egy csöndes ember.  A képek alatt felirat: ŐK LŐTTEK.” És egy másik rövid részlet: „A cseléd lányából igazgató lett, az igazgatóból tornatanár, a tornatanárból szakszervezeti vezető, a fizikatanárból a demokratikus változások felelőse. A takarítónő végigmegy a söprűvel a folyosókon, és a képek üres helyén leporolja a falat.” Ez nagyon el van találva. Ezek után nem csoda, hogy az írónő Nobel-díja idehaza egyáltalán nem volt nagydobra verve. Még csak egy mondat, a borítóról: együtt a reklám (a Nobel-díj jelzése) és egy "Dácsija" - nem tartottam viccesnek egyáltalán.

A hangoskönyv – egy másik élmény

Ha unsz olvasni, próbálkozz meg a hangoskönyvvel – A fehér királynak ugyanis létezik már rádiószínház-verziója is. Én ezt a könyv elolvasása után hallgattam meg – nem mellékes, hogy két nagyon jó színész, Scherer Péter és Hajduk Károly olvassák fel, a hangok történetenként változnak. A jó hangoskönyveket egyesek szerint azokból lehet csinálni, amelyek egyes szám első személyben szólnak – a Dragomán-könyv ilyen. Egyszerűen más élmény a meghallgatás az olvasás után – sok olyan dolog jön le másképp, mint mikor olvasod. Érdemes. Ja, még valami: az sem véletlen és mellékes, hogy a Müller-könyv utószavát A halál birodalma címmel Dragomán György írta.

A “rokonság”

Ide aztán sok mindent fel lehetne és kellene sorolni, kezdve George Orwell 1984-étől Salinger Zabhegyezőjéig (Dzsátá monológjai néhol nagyon hasonlítanak Holden Caulfield hasonló életérzéseihez) sok könyv, illetve film, történet beugrik. Ami A fehér királyt illeti, feltétlenül meg kell említenem A papa szolgálati útra ment című Emir Kusturica-filmet, ami pedig a Müller-könyvhöz kapcsolódik, az az említett Cristian Mungiu-film a két lányról. Ha már film, akkor A mások élete is idetartozik, A róka volt a vadászban pedig felbukkan az az “urban legend” is, amikor a körhintát úgy felejtik és az elvtársak reggelig keringenek rajta. Cristian Mungiu Emlékek az aranykorból című filmje szintén feldolgozza ezt a valamikori való, de utána kiszínezett történetet, akárcsak Bálint Tibor az Esti szédülések című novellájában (a történet itt már a kapatos násznépről szól). De lehetne folytatni a sort ezekről a filmekről, könyvekről, tegyétek meg hozzászólásokban, ha tetszett ez a blogbejegyzés, vagy olvastátok a könyveket.
 

Minden belőle indult, ami a rakendróllt illeti – két hónapja meg véget ért. Nem halt meg senki.

(Hobo Blues Band: Halj meg és nagy leszel! – Greatest Hits, 2011 + Hobo Blues Band búcsúkoncert, 2011 február 12.)

Tavaly nyáron a Kispál és a Borz hagyta abba, idén februártól pedig a Hobo Blues Band nem muzsikál tovább. Mármint együtt. Tudom, hogy két külön világról, korszakról és stílusról van szó, nem is akarom párhuzamba állítani Lovasiék meg Hobo munkásságát, csak februárban részese voltam a HBB-búcsúnak a Sportarénában s illdomos lenne írnom róla a blogomban, még ha megkésve is. No meg másért is.
A búcsúkoncertet követő hétfőn írtam egy cikket a www.uh.ro-ra, az írás nem sokkal később Hobo holnapján  is megjelent, ezt a bejegyzés végén találod meg. Görgess tovább, ha azt akarod most olvasni, de ott van a helyén, amúgy meg hosszú ez a poszt. Esetleg dőlj hátra, gyújts rá és nyiss ki egy sört, mert zenés-emlékezős utazás jön. Megpróbálom elmesélni az én Hobo-történetemet.
Mindössze 13 éves voltam, s ahogy visszaemlékszem, kb. akkor ért véget a gyerekkorom, még ha egyesek szerint ez a mai napig tart is. Abban az élethelyzetben csak nyomokban ismertük, hogy mi is az a rockzene, hogyan működik egy gitár (mondjuk a mieink, tehát az enyém és az öcsémé már évek óta ott porosodott a szekrény tetején - én tíz éves voltam, a tesóm nyolc, amikor karácsonyra kaptuk - és többek között Hobónak is köszönhető, hogy “újraaktiválódtak”…), miért van nagy hajuk bizonyos férfiaknak, hogy egy dalnak van zenéje és általában szövege, satöbbi.
Nyolcadikos kisdiákok voltunk, amikor 1990 februárjában megtudtuk, hogy bizonyos Hobo Blues Band nevű magyarországi, ún. “rokkegyüttes” koncertezik néhány nap múlva az udvarhelyi sportcsarnokban, s hogy érdemes elmenni rá, ha nem láttál-hallottál ilyet. No, mondtam a szüleimnek, hogy én mennék, már csak kíváncsiságból is – a suliban téma volt az is, hogy a 100 lej (emlékeztek, az a kék bankó, Nicolae Bălcescu volt rajta, akkoriban sokat ért, most nem tudom, hogy mennyit, de nem is foglalkozom vele) bizony elég sok. Pénzből nekünk se volt sok, mert a szüleim nem lopták, de valahogy mégis “kikerült” – s de jó, hogy kikerült. Március 5-én, egy hétfő este volt a konci, szerintem én még annyi embert addig csak focimeccsen láttam egy helyen – tény, hogy tetszett, bizonyos szövegrészeket meg is lehetett tanulni belőle. Kellemes, vagány emlékként gondoltam vissza utána, majd akadt pár olyan ismerős, barát, osztálytárs, akik ha nem is voltak ott, de adtak kölcsön kazettát, amin az elhangzott dalok egy része rajta volt. Aztán a kezdő tinédzser életében gyorsan pörögtek a dolgok, hiszen a középiskolában már a szó szoros értelmében is fel lehetett nézni a nagyokra, azokon meg azt láttuk, hogy kockás ingben vannak és farmerben, szemükbe lóg a hajuk, dohányoznak, néha isznak és ilyen és ehhez hasonló zenéket cserélgetnek egymás között, illetve többek között Hobo könyvét, a Hobo Sapienst olvassák rongyosra. Egyesek meg arra is “vetemedtek”, hogy zenekart alapítsanak és - többek között – a Hobo Blues Band dalai közül néhányat eljátsszanak. Az emberke az ilyesmibe belekeveredik, aztán megszereti – így vagyunk bizonyos baráti körökkel, focicsapattal vagy nővel, satöbbivel. Hát így lett. A hajam megnőtt, közben a tesóm is, aki basszusgitáros lett egy tinédzser-zenekarban, a nem véletlenül Kopó Blues Bandnek elnevezett formációban. Itt van a legelső fellépésük, nagyon amatőr - de épp egy HBB-dalt próbálnak játszani, az Éjszakai Budapest Bluest.

De mire ez meglett, már 1992 tavaszát írtuk, a hajunk a szemünkbe lógott, kockás ingben és farmerben jártunk, a gitárokat a Hey Joe egyik sorára hangoltuk, illetve dohányoztunk és néha ittunk is. Néha egészen hatalmasakat. No meg kazettákat és bakelit-lemezeket cserélgettünk. Szép lassan kialakult egy világ, illetve egy világnézet, ami részben Földes László hatására történt, hiszen az utánzásból az lett, hogy az ember már másképp olvasta például József Attilát a könyvtárból kikölcsönzött kötetből, karácsonyra meg bolgár kiadású Rolling Stones-lemezt kapott a szüleitől, zöld anorákban, fityiszes jelvénnyel járt rock-estre és koncertekre. A dalok mellett lehetett egykorú (sőt pár évvel nagyobb) csajokkal (is) smárolni, inni, marháskodni, meg ilyenek – de a komolytalanságon kívül volt valami egészen komoly is ebben. Ugyanis voltak, vannak, akik azóta felnőttek, de még mindig a gitár vagy a zene az első számukra az életben. Harmincon, negyvenen, ötvenen túl – ezek azok a faszik meg azok a csajok, akik általában nem építenek házat meg nem arra adnak elsősorban, hogy milyen autójuk legyen, hanem számukra az iméntieknél elsődlegesebb bizonyos dolgok megtapasztalása, könyvek olvasása, lemezek hallgatása, filmek megnézése. A Hobo Blues Band világa ugyanis gyökeret vert emberekben: Jim Morrisonnal, blues-zal, történelemmel, versekkel, egyebekkel – olyan gyökér ez, amit az ember nem tud igazából kitépni magából, még ha időről időre már nem is tűnik annyira fontosnak.
Valahogy így volt velünk, velem is. Lejárt a középsuli, aztán ki-ki egyetemre, életbe, satöbbi – 1995-ben volt még egy HBB-koncert Udvarhelyen, egyfajta megkoronázása vagy lezárása a tinédzser-korszaknak. Én másnap leborotváltattam a fejemről a hajamat: nem azért, mert csalódtam volna a koncertben, csak akkor már kezdett hullni a toll. Akkorra már túl voltunk csomó élményen, a Kopó Blues Band szekere még futott (már amennyire futhatott egy negyvenezres kisváros lapos közegében - az 1995-ben készült fotón a tesóm a kockásinges), csak éppen tágult a világnézet is, hiszen már a blueson és a klasszikus rockzenén kívül felfedeztünk olyan zenekarokat is, mint pl. a Kispál és a Borz, a Nirvana vagy az R.E.M., s ezek valami új izéket hoztak, hoznak mai napig is, mondjuk a Nirvana már sajnos nem. Aztán úgy említett év után (akkor jelent meg a Vissza a 66-os úton című HBB-lemez) kezdett befejeződni az egész, anyámtól már Oasis-kazettára kunyeráltam pénzt, pedig már dolgoztam, a másolt és  kalóz Hobo-kazettákat pedig kezdte ellepni a por. Rá egy évre viszont a helyi tévében kezdtem dolgozni, s ősszel alkalmam nyílt interjút készíteni Hobóval egy itteni József Attila-estje után – a kezdeti tévés időszak egyik legkellemesebb élménye volt, emlékszem, még ő nyugtatott az öltözőben, hogy nem kell izgulni. Kár, hogy nincs meg a felvétel, de hadd ne keseregjek ezen – az egy olyan korszak volt, hogy még megtartották az ilyeneket, később nem. Aztán rá egy évre még egy interjú, szintén egy itteni fellépése után, ezúttal élőben, főműsoridőben – az is rendben volt. De akkor a lemezek már annyira nem érdekeltek. Aztán 1999-ben a hajdúszoboszlói EFOTT-on készítettem az eddigi utolsó interjút vele – ez viszont csalódás volt, ártatlan kérdésemre kissé ideges lett, rövid interjú lett belőle. Tovább nem is érdekelt – valahogy megszakadt a Hobo-vonal, s mint utólag láttam, abban az időszakban nem is készültek túl sikeres lemezei, legalábbis az együttessel nem.
Aztán valahonnan mégis előbújtak a dolgok. 2004 őszén Hollandiában egy Amersfoort nevű kisvárosban voltam az akkori barátnőmmel, s betértünk egy Viszockij nevű kocsma-étterembe, amiben teljesen kelet-európai dizájn volt, vörös csillaggal, képekkel, orosz kajákkal. S a csajom kazettái között (véletlenül..?) ott volt Hobónak az Adjatok a kutyáknak húst című, Viszockij-dalokat feldolgozó albuma s még aznap este azt hallgattuk a vörösborozás mellé. Nem az a helyzet volt, hogy nosza, most elő a régi kazettákkal, nem, ez egy véletlen és teljesen más Hobo-világ volt, ami viszont jó mélyen bemászott az agyamba. Habár előbb csupán egy dalt ismertem erről az anyagról, a Farkashajszát, most valahogy nagyon-nagyon bejött.

No meg visszajött a gyerekkor, mert volt egy olyan dal, ami – még akkor is, ha az egykori Szovjetunióban pergett – valahogy nagyon visszahozta a gyerekkoromat. Sarkítás ez, persze, de valahol ott van ebben egy igazi, hamisítatlan kelet-európai gyerekkor a maga boldogságocskáival, piszkos keserédességével, a nyugatabbra élők számára irigyelhetetlenségével. Ez a dal a Ballada a gyerekkorról. 

Még Hollandiánál maradva, akkoriban egy ott, illetve onnan hazaírt cikksorozatom kezdősorainak választottam A szökevények hajója című dal refrénjét. Jó, én nem kényszerűségből mentem a messze Hollandiába, hanem szabad akaratból, de ott eltalált ez a pár sor: “Más nyelven beszélsz, más nyelven írsz, / De magyarul álmodsz, magyarul sírsz.” S jut eszembe erről, most visszamegyek a középiskolába. 1992-ben történt, hogy ezt az idézetet – nyilván, akkor gyerekfejjel – nyomtatott, bekeretezett papírra készíttettük el, s az osztályteremben levő képszegre (ezen lógott néhány éve Ceauşescu kötelező portréja) akasztottuk. Hogy értse mindenki. Akkoriban, zűrzavaros időkben csóró kölykekül azt gondoltuk, hogy ez egyfajta tiltakozás az akkori, nemtudommhányadik tanügyi-törvénymódosítás ellen, hiszen még abban a fázisban volt ez az ország, amikor a történelem és a földrajz románul való tanításával basztattak. S néhol basztatnak ma is, nehezen forognak bizonyos kerekek, s nehezen őrölnek bizonyos malmok. A bekeretezett idézet sorsa az lett, hogy nem sokra tartott, de magát nemzeti érzelműnek tartó osztályfőnökünk a “Ki az a Hobo..?” kérdés és asztalra való felpattanás után elkobozta a “bűnjelet”. Nem volt apelláta, baszná meg. Tőle kaptam egyszer taslit anyám előtt a Rolling Stones-jelvényért is: hogy én ne öltsem a nyelvemet rá és a világra, azér'. Azóta is öltöm, tanár úr. Ami még Hollandiát illeti, az is előfordult, hogy – mondják, hogy van ilyen és tényleg van, én ezt pár hónap alatt ott bizony néhányszor megtapasztaltam – az a honvágynak nevezett dolog is előtört. Szóval voltak ott nem egészen jó perceim is, amikor a zuhany alatt énekeltem.

Hobo amúgy továbbra sem érdekelt. Egészen 2006 nyaráig. A Félsziget Fesztiválon voltam, lézengtem, jöttem-mentem egyedül a koncertek, kocsmák, bulik, minden egyéb között, amikor egy délután arra gondoltam, hogy a hátsó színpadon belenézek a Hobo Blues Band koncertjébe. Iszom egy sört meg valami egyebet, s aztán ha unom, odébbállok.
Odébb is álltam. Úgy értem, hogy három szám után az első sorokban álltam és hol ordítva, hol pedig el-elszoruló torokkal engedtem meg magamnak azt az élményt – előtte és utána volt pár nagyon emlékezetes koncert az életemben, de ez valahogy az újra felfedezés, a “látod-látod!” élményével gazdagított. Tombolni, ordítani, elérzékenyülni, énekelni, egyszerre boldognak és szerencsétlennek, kitaszítottnak lenni, ezt hozta ez az újrafelfedezős koncert. S újból kezdett érdekelni – pedig akkor már a múlté volt a Póka Egonos, Tátrai Tiboros zenekari felállás, akkor már a Hárs Viktor-Nagy Szabolcs-Gyenge Lajos-Fehér Géza kvartett volt Földes mögött a színpadon, s 2007-ben velük született az eddigi utolsó stúdiólemez, a Senkifalva, amiről a legjobban egy szerelmes dal fogott meg, a Szélcsend idején.

Egy tízes szerelmesdal-toplistán ott van ez a dal nálam. Ott is marad. 2007 őszén ismét Udvarhelyen játszott a zenekar, igaz, a Művelődési Házban, s ezért olyan furcsa volt, hogy székbe nyomva kellett ülni, pedig… S amikor pár hónapra rá Nyufi barátommal hírét vettük, hogy 2008 szeptemberében a zenekar 30 éves jubileumi koncertjét tartja a Budapest Sportarénában, tudtuk, hogy ott leszünk. Ott is voltunk: különleges, felemelő élmény újból – ide csak a Hey Joe-t pakolom be, amikor Deák Bill Gyulával szenzációs duettet nyomnak, szerintem aki ezt élőben látta-hallotta, az úgy maradt tőle.

S ebben a koncertben is volt valami személyes: a Hajtók dala alatt Hobo lejött a színpadról és kábel nélküli mikrofonnal elvegyült tizenötezer ember között. Mi kb. a harmincadik sorban állhattunk, a jobboldalon, s egyszer csak… egyszer csak ott volt előttem. A maga két méterével. Jó, nem bölcsködésképpen, láttam én koncerten két-három méterről Keith Richards-t vagy Angus Young-ot is, de ez most volt furcsa töltettel volt számomra: ösztönösen kezet ráztunk, miközben énekelt, s kicsit olyan volt (persze ez az én személyes hülyeségem, amit belemagyarázok…), hogy na jó, baszki, akkor bocs azért a néhány évnyi szünetért, meg az annak idején félbeszakadt interjúért. A magyar pop-rock színtérről jó néhány szereplővel volt már alkalmam interjút készíteni, kezet rázni, lemezt kapni tőlük, de ha jól belegondolok, akkor valahol mélyen az is igaz, hogy azokat egyrészt Hobónak is köszönhetem. Mert ha a középiskolában nincs az a bizonyos Hobós-kockásinges-zenés izé, akkor egészen biztos, hogy utána más ember lettem volna és egyáltalán nem érdekelnének ezek a dolgok és most, ennyi idő után sem írnám ezeket a sorokat. De szerintem ez még mindig így van jól.
A jubileumi koncert után írtam újságcikket itthon, benne a következő sorokkal:
Többek között miatta jártunk évekig hosszú hajjal, szűk farmerben és Stones-jelvénnyel... Habár majd húsz év telt el azóta, sem Hobón, sem azon a sportarénányi „vén marhán” nem fogott az idő: egyfajta tiszteletadásként három óra húsz perces jubileumi koncertet élhettünk át. Ami az Esztrád lemez 6:3 című „klippjével” kezdődött a kivetítőkön, majd Cserhalmi György műsorvezető tolókocsin tolta be az est betegét – a 63 éves Földes „Hobo” László felpattant, és zenekarával korát meghazudtolva nyomta le a koncertet. Régi zenésztársai (Deák Bill Gyula, Tátrai Tibor - ezen a fotón ő van Hobo mellett, Póka Egon, Tóth János Rudolf és sokan mások), illetve mai együttese segítségével a zenekar története, korszakai elevenedtek meg színpadon és képernyőn – valami olyasmi történt, ami egyszeri és megismételhetetlen: rock- és kultúrtörténelem vadászokkal, katonákkal, elvtársakkal, szolgákkal, Kőbányával, urakkal és persze velünk, a közönséggel. No meg sok bluesszal és azzal az érzéssel, hogy mindez a mi világunk, a mi életünk.
S egy év múlva (közben a jubileumi koncert után az akkori, említett felállás is megszűnt) megjelent a Circus Hungaricus című szólólemez. Ami a legjobban elkapott róla, az a záródal, a Kisember. Megint valami olyan, ami nagyon elkapott, aminek hosszú november-decemberi estéken a borospohár mellett volt a helye.

Tavaly nyáron már ezzel a műsorral láttam a Szejkén, a Székelyföldi Rockmaratonon Hobót – itt egyesek félreértették a dolgot, hiszen a klasszikus HBB-számokat várták tőle. A koncerten aztán bizonyos személyek beszólogatásainak az vetett véget, hogy Hobo lejött a színpadról és ott elmagyarázta, hogy ez nem az a produkció. Néhány olyan dal azért volt a repertoáron, pl. a Tobacco Road vagy a Hey Joe, ami szokott lenni a HBB-koncerteken is, de főképp a Circus Hungaricus dalait játszották – erről korábban már írtam lemezajánlót:
Olyan szólólemezt tett le Hobo idén az asztalra, hogy még az is megszereti, aki eddig nem igazán kedvelte – zenésztársul, zeneszerzőként ezúttal Madarász Gábor csatlakozott hozzá, akivel együtt egy kemény zenéjű, kemény szövegű album született. Az év egyik zenei „revelációja” ez Magyarországon – s ezt nem csak én írom... Megkockáztatom, hogy egy több mint harmincéves pályafutás egyik legszebben csillogó darabja.A felütés tipikusan hobós: a Circus Europában fúvósok játsszák a bluesmelódiák egyik legismertebbikét, szövegéből pedig a Közép-Európai Hobo Blues 1-es darabjának újított verziója jön ki. Rögtön belecsap egy dögösbe, hisz a második szám (a Kéne egy világsztár kezdése a lehető legrollingstonesosabb) igazi roki, akárcsak a némiképp súlyosabb Cipolla lovag. Megy tovább a kemény rock a Késő van már című szerzeményben is, a Sorozatlövő pedig funkysabb, A rock and roll mindenkié pedig ismét egy kemény, rázós, dögös dalocska. Az oroszlánszelídítő vallomása a balerinának egy érzelmes, lassú, szép ballada, a Madárijesztő lassú bevezető után ismét kemény hangzást üt meg. A Nagy vihar jön, társadalombírálattal, világvége-hangulattal, majd a Bolondok hajója, ami egy gyönyörű duett – Hobo ezt Rúzsa Magdival énekli. A Merlin, illetve a Bolond lett a bölcsből ismét szép vallomások, a Vén marhák pedig tisztelet a Led Zeppelinnek. Ezután a címadó dal foglalja keretbe az albumot. Utoljára hagytam a Kisembert (a lemezen is ez az utolsó szerzemény) – ez a lemez legnagyszerűbb, de egyben legszomorúbb darabja is. Hangszerelésében is elüt a többitől, ugyanakkor nagyon keserű és szívbe markoló. Vesztesek és győztesek, bohócok és emberbecsapók szerepelnek Hobo cirkuszában – és persze kisemberek, az igazi vesztesek: egy ország, egy nép, mindenféle traumával és kavargó érzéssel. Egyfajta üzenet ez is az útról, ami soha nem ér véget. Az út mostani állapotáról. (A magyar ugar cudar cirkusza - Hobo: Circus Hungaricus, 2009)
S már itt is vagyunk 2011-ben – mondanom sem kell, hogy a búcsúkoncertet is beterveztük Nyufival. Telt ház, előtte való nap még tartottak egy felvezető-ráadást, a Hobo Blues Band végleg elbúcsúzott, álljon itt az Oly sokáig voltunk lenn, amit – és a többi nagyszerű HBB-dalt is - sajnos többé soha nem hall(hat)unk élőben, ebben a felállásban.

Néhány nap múlva ezt a cikket jegyeztem a www.uh.ro –ra:
"A banda elmegy, a zene marad!"
Véget ért ez a történet is – a Hobo Blues Band szombaton este megtartotta legeslegutolsó, azaz búcsúkoncertjét. Sallangmentesen, keményen, dögösen, ahogy kell – ott voltunk a Budapest Sportaréna küzdőterén.
Ha egy személyest megengednek az elejére – életem első koncertje 13 éves koromban volt, a Hobo Blues Band 1990. március 5-i székelyudvarhelyi fellépése. A másolt kazetták még mindig a polcomon vannak, s e sorok írása közben a búcsúkoncertre kiadott 14 számos válogatás CD-t hallgatom.
Szombat este csurig volt az Aréna – mint a világsztároknál. S köztük sok székelyudvarhelyi, szerintem olyanok is, akik a 21 évvel ezelőtti, meg az 1995-ös, esetleg a 2007-es itteni koncerteken is ott voltak. Azok, akik kaptak jegyet a szombatira, mert az érdeklődés akkora volt, hogy két héttel ezelőtt az összes jegy elkelt, emiatt péntekre is beiktattak egy „megelőző ráadást". A legeslegutolsón fél nyolc után nem sokkal oltották el a fényeket, s Földes László Hobo nyomában Tátrai Tibor gitárossal, Solti János dobossal, Póka Egon basszusgitárossal, illetve Madarász Gábor gitárossal (két éve vele dolgozik) vonult be a színpadra.
S egyből belecsaptak a Rohadt rock and roll-ba, majd a gyerekkorunkat felidéző Mindenki sztár jött – s innentől egyik darab a másik után. Utaztunk időben, zenében, szövegben, képben, gyerek- és kamaszkorunkban, ismét ott találtuk magunkat első szerelmeink és tinédzserkori barátaink mellett, amikor egymásnak üvöltöttük a Kopaszkutyát, a Mata Harit, a Szabadíts felt, a Gazembert, vagy érzelgősebben a Hajtók dalát, a Mesél az erdőt, a Viharban születtemet. Vagy azt, hogy Oly sokáig voltunk lenn, nem is tudjuk milyen fenn... Mert akkoriban tényleg nem tudtuk, csak ártatlan fejjel ittuk az olcsó bort a parkban ennek a kétméteres torzonborz embernek a dalai mellé, s mégis úgy éreztük, hogy mindent, de mindent tudunk...
A kor ne fogjon rajtunk, s jószerencse, ne hagyj el! - ez a lényeg, mert a kor nem fog a jó öreg Deák Bill Gyulán sem, akinek bevonulásakor robbant az Aréna, s jöttek azok a fergeteges duettek: az Országút Blues, az Enyém, tiéd, miénk, vagy Bill különszámai, a Kőbánya blues, a 3.20-as blues, a Tetovált lány vagy az Édes otthon. A Hobo Blues Band a legklasszikusabbá érett dalaival búcsúzott el közönségétől – nem maradhatott el a ráadásban a Hey Joe duettje sem, s egy fergeteges Bye Bye Johnny zárta a majd' háromórás megakoncertet. Közben meg volt József Attila-, Baksa Soós János- és Cseh Tamás-megidézés, szülinapi torta a 66. évét betöltött Hobónak (és utána zenében a Torta, ugye...), közönségben sétálás és együtt éneklés A hetedikre. Vagy a Vadászat, a leghatásosabb lemez dalai, a Fattyú, a Fut a nyúl a mezőn...
Nem protéziscsattogtatás ez és nem is nosztalgia, ne így fogjuk fel, hanem inkább úgy, hogy egy korszak véget ért: 33 év után a magyar blues- és rockzene egyik legnagyobb hatású alkotóműhelye letette a lantot. Hobo jelenlegi zenekarával természetesen továbbra is fellép majd, hiszen 66 évesen is tele van tervekkel és mondanivalóval, csak az a fogalom szűnik meg, hogy "Hábébé". Közhely, de le kell írnom: ezen a muzsikán, ezen az életérzésen generációk nőttek fel, hiszen Hobónak és zenekarának munkássága olyan egybegyűjtő olvasztótégely, amiben ott van a blues, a magyar történelem, a Rolling Stones, a Doors, Jimi Hendrix, a hatvanas évek, József Attila és egy kicsit benne vagyunk mindannyian, akik az elmúlt 33 évben itt éltünk és még itt élünk Kelet-Európának e mocskos és mégis tiszta, számtalanszor elárult és mégis becsületes szegletében.
Rólunk szól még akkor is, ha a mai Facebook-nemzedék erről már nem vesz tudomást, és ne is vegyen, mert más, sok szempontból jobb korban élhet: nekik hadd ne jelentsen semmit az, hogy "Viharban születtem, jó időre várok, hosszú útra mentem, de itt közel járok..." Nem az ők dolguk. Ez az enyém, a tiéd, a miénk, akiknek a (de)generációját átmenetinek, rendszerváltozás utáninak szokás nevezni – maradunk mi tovább ezekkel a dalokkal (is) az úton, mert úton lenni a boldogság, megérkezni a halál. Mert vannak még, akik nem képesek kinőni ezekből az érzésekből, a HBB-dalok kocsmaszagú, komor, de mégis vicces, ironikus világából – nekik, értük volt és szólt ez a búcsúkoncert, ami méltó befejezése volt egy korszakalkotó, -váltó és -kritizáló zenekar karrierjének.
Nem mulasztottam el azt sem, hogy az alkalomra megjelent válogatáslemezt megvegyem – mint Hobo több interjúban hangsúlyozta, ennek az a célja, hogy a zenekar 33 éves történetét fogja át, tehát nem feltétlenül a legsikeresebb és legismertebb dalok kerültek rá. Hozzáfűzöm (a pontosság kedvéért), hogy az újságárusoknál kapható CD-n (én azt vettem meg) nincs rajta két dal, a Nem lehet két hazád és a A három testőr D’Artagnan ellen, ezek csak az eredeti lemezen hallgathatók. Veszem sorba.
1. Mindenki sztár – Robin Hood, Csapajev, Puskás Öcsi, Mick Jagger, avagy egy magyar gyerek élete valahogy így fejlődhetett a negyvenes-ötvenes-hatvanas években, sorban ezekkel a példaképekkel. S még a kilencvenes években sem volt ciki ezt énekelni.
2.  Vadember – ez egy blues iróniával, vagánysággal, az én “hobószünetes” korszakomból, talán az album legismeretlenebb száma.
3.  3:20-as blues – a nagy klasszikus roki, Deák Bill Gyula énekli, dögös, pörgős, a blues és a rock and roll minden vagánysága beleszorult. Ha buliban vagyok s ez megy én bizony nem szégyellem felpattanni.
4.  Nem hallod, üvöltök! – egyik legszerelmesebb Hobo-szerzemény, habár erre a lemezre nem a klasszikus, 1982-ben megjelent eredeti verzió került, hanem egy 2002-es feldolgozása. Hobo azért ragaszkodott a kilenc évvel ezelőtti verzióval, mert egyik elhunyt zenésztársa, Tomsits Rudolf trombitajátéka hallható benne. Nagyon szomorú, de nagyon nagy dal.
5.  Kopaszkutya – ez már a klasszikus felvétel, a szenzációs duett Billel, habár Hobo  - bevallása szerint - nem szereti ezt a dalt. Eredetileg a hasonló című filmhez készült, Bill mai koncertjein is játssza, hatalmas buliszám.
6.  Gyáva bohóc – Hobo az egyik legsikerültebb albumának, az 1990-ben megjelent Tábortűz mellett lemezt tartja – erről van ez a gyönyörűszép keserédes ballada, amit egy nagyon szép szaxofonszóló vezet be és le. 
7.  Szabadíts fel! – a Kocsmaopera (1991) záródala, hard rockos, kemény, annakidején a Kopó Blues Band is sokszor játszotta – lázadás a fennálló rend ellen, de nem tartozik a művészibb Hobo-szerzemények közé. 
8.  Mesél az erdő – a mindmáig legnagyobb hatású HBB-lemez, a Vadászat (1984) egyik alapdala, átvitt értelmű, a cenzúrát kijátszó sorokkal. Mesevilág és mégis véresen komoly.
9. Mata Hari – a híres kémnő sztorijára alapozó gúnyolódós, vicces dalocska, olyan zenével, ami inkább egy reggae-zenekar repertoárjába illene. De Hobónak ez is jól áll – annak idején cenzornénik és cenzorbácsik rengeteget törhették a kobakot, hogy mit is jelentenek ezek a sorok :-)
10. Országút blues – még egy híressé vált duett Bill bácsival, K. úrral, B. elvtárssal, Trabanttal, Volgával, feleséggel, titkárnővel, Balatonnal. A sztori egy autóbaleset, a híressé vált refrén a “Jó nekem a Trabant, nem kell Cadillac!/Az élet nem álom, holnap ébredek!”
11. Rohadt rock and roll – nekem ez a dal maradt meg legjobban életem legelső koncertjéről: zenéjében és szövegében ott van minden amit a rockról, illetve annak történetéről tudni kell, illetve tudni illik. Tudniillik nagyon elkapja az embert.
12. Üvöltő vadállat – a dögös blues ebben is benne van, sőt. A “netfüggő mutánsok álnevekbe bújnak” és a “lesből szart dobálnak, húgyszagú narancsot, névtelenül írják a sunyi parancsot” pedig a kommentelő frusztrált köcsögöknek szól be. Névvel. Úgy hívják, hogy Földes László, közismert nevén Hobo.
13. Középeurópai Hobo Blues 2. (Viharban születtem) – ebben van nagy adag szomorúság, elkeseredés, az egyik legalapvetőbb HBB-szám. Olyan, mint a magyarok huszadik századi története. Mint korábban írtam, hadd ne jelentsen ez már semmit a legújabb nemzedékeknek, ne tapasztalják meg azt, ami ebben a dalban benne van.
14. Halj meg és nagy leszel! – a vége. Orgonaszó vezeti fel, majd igen lírai vallomás és beteljesülés, a végén egy dögös betéttel, a Csavargók könyve (1988) albumról. “Valahol fáj nagyon, / A szíved beleszakad, / Üvöltsd ki, ne nyomd el! / Ne sajnáld magad!” – ez a pár sor mondja el talán a legjobban, hogy miről is szól a rock and roll.

Ha meghalunk, nagyok leszünk? Ha meghalunk, eltűnünk? Ki mondja ezt meg nekünk..? Úton lenni a Boldogság, megérkezni a Halál. Mindig úton leszünk és mindig megérkezünk valahová, akárcsak Hobo és az ő művészete.

A király beszéde egy kibaszottul jó film – ezt a jelzőt akarattal, alaposan átgondolva írtam ide. És nem véletlenül.
(Tom Hooper: A király beszéde – The King’s Speech, 2010)
Sokan fanyalogva fogadták, hogy az idei Oscar-gálán A király beszéde című angol film vitte el a legtöbb díjat, holott szerintük a Közösségi háló vagy A félszemű érdemeltek volna többet vagy egyáltalán. Ez minden február végén így van, tapsolók és fanyalgók érvelnek, kommentelnek, satöbbi. Túl azon, hogy jómagam a cannes-i vagy a berlini díjakat szakmailag sokkal nagyobbra tartom, mint a showbiznisz egyik legnagyobb televíziós megnyilvánulását, az oszKÁRosdit, a filmeket megnézve – szerény véleményem szerint – Tom Hooper filmje abszolút megérdemelten csapott oda az Eredet-féle sci-fi-süketelésnek, a Coen-tesók sztenderd-westernjének, illetve a Facebook-sztori színészekkel eljátszatott, Justin Timberlake-kel „felturbózott” dokfilmjének. No meg az egész filmes szakmának.
Tom Hooper nem ma kezdte a szakmát – igaz, hogy nem Hollywood a vadászterülete és eddig főleg tévéfilmeket rendezett, de a 2009-ben elkészült életrajzi filmjével, a híres angol fociedzőről, Brian Clough-ról készített munkájával már letett valamit az asztalra. Az elátkozott Leeds United percről-percre igaz sztorit mesél el, akárcsak A király beszéde. VI. György király (gyengébbek kedvéért: hatodik György király, a jelenlegi brit uralkodó, II. Erzsébet királynő édesapja) valóban beszédhibás volt és a harmincas években a királyi családon belül és kívül rengeteg kellemetlenség érte – ezért felesége, Erzsébet királyné (és nem királynő! – később Queen Mom néven ismerte a nagyvilág, 2002-ben százegy évesen hunyt el) minden követ megmozgatott, hogy férje – aki akkor még nem volt leendő király – beszédhibáját, kóros dadogását meggyógyíttassa. Onnantól beszélhetünk a király beszédéről, hogy 1936-ban György testvére, VIII. Edward lemondott a trónról öccse javára – s ekkor már forrongott Európa, a második világháború rémséges fellegei már ott lebegtek felette. Tom Hooper filmjében a harmincas évek Angliájába visz, a királyi család mindennapjaiba, s az ott eltöltött két óra alatt egy – laikus néző számára – igen hiteles világot ábrázol. A cipők kopogása, egy mikrofon megigazítása, egy bot koppanása, a gramofon megszólalása, az üveggolyók csörgése, egy-egy ködös utca látványa mind-mind szenzációs a kép és a hang szempontjából is. Nem beszélve Colin Firth játékáról, ami szintén lenyűgöző – a némiképp frusztrált, visszahúzódó leendő királyt szenzációsan alakítja, nem mellékesen a legjobb férfi főszereplő díját kapta érte.

Maga a téma is nagyon jó: nem kiabálom el, de szerintem lesz még olyan film a közeljövőben, ami a brit uralkodócsalád egyik tagjáról szól – Stephen Frears a jelenlegi királynőről készített filmje után a Hooper-alkotás egyelőre a második a sorban.
S hogy miért írtam le a bevezetőben a kibaszott szót? Azért, mert az Oscar-gálán és azt követően szem- és fültanúi lehettünk annak a nagyon nevetséges amerikai prüdériának, ami olyannyira jellemzi világunkat. A gálán Melissa Leo (a legjobb női mellékszereplő, A harcos című filmben nyújtott alakításáért) száján kiszaladt egy fuckin’, ami hangos felháborodást váltott ki. Akárcsak A király beszédében az egyik jelenet: a királyt meggyógyító logopédus (Geoffrey Rush szintén szenzációsan alakítja Lionel Logue-et!) kérésére az akkor még nem uralkodó ugrálva ordít és sűrűn egymásután mondja ki ugyanezt a szót – egyszóval kiadja magából a feszültséget. S láss csodát, a világon ma vannak olyan országok, mozik, ahol ezt a jelenetet nem lehetett bemutatni, ki kellett venni a filmből. Hát az eszem megáll, baszdmeg! Az nem baj, hogy az Eredetben tucatszámra, illetve halomra lövik az embereket, az sem baj, hogy A félszeműben az asztalon levágják az ujjait egy bűnözőnek, egy másikat meg közvetlen közelről pofán lőnek, s további néhányakat más testrészeiken, ezek egyike sem baj, de ha valaki kiejti a száján a fuckin’ szót, attól felhördül és összedől ez a prűd, álszent világ, amiben élünk. Na, ne: A király beszéde igenis egy kibaszottul jó film, még ha ezt sokan nem is tudják lenyelni – az Avatarokhoz, Eredetekhez szokott agyaknak valóban unalmas lehet, de akiknek a mozi, a filmművészet nemcsak a számítógépes akciókat, az agykikapcsolást, a konzumidiotizmust és a vérontást jelenti, azok egy igen tartalmas, tanulságos, gyönyörű alkotást láthatnak.

(Hegyi Iván: Magyarok NAGY pályán, 2010)

Ezúttal nem zene, nem pop, nem csajok, nem zajok, nem film – most egy könyv, mégpedig fociról. Magyarról, arról a NAGY MAGYAR FOCIRÓL, ami egykor volt, ma már nincs.

Aki szereti a focit, az bizonyára szeret is róla olvasni. Pláne ha magyar, s néhányszor megesett vele, hogy dobogó szívvel énekelte a Himnuszt a Népstadionban vagy a Fradi-pályán, vagy itthon Sokol-rádión hallgatta vagy „búlgárantenna” segítségével nézte sikereket és kudarcokat – mert a foci márcsak ilyen: sikerek és kudarcok, menny és pokol. Kispénz, nagyfoci vagy fordítva, összezavarva Puskás Öcsi híres mondatát. Fociról pedig olvasni (is) kell – s nemcsak nosztalgiázni lehet, hanem sztorizni is. A magyar futball történetének legnagyobb alakjai – habár kaptak jót és rosszat egyaránt életükben és utána – egy ilyen könyvet is kaptak az utókortól. Nem névsorolvasósat, lexikont (ilyenek is vannak bőven), hanem sztorizósat, olvasmányosat – aminek elolvasása után az ember nemcsak arra büszke, hogy magyar, hanem arra is, hogy annak idején megtanult valamennyire focizni, még ma is gyötri, s hogy a mai magyar profi futballisták ilyen „felmenőkkel” rendelkeznek. S talán ezek is kötelezik őket arra, hogy egyre jobbak legyenek. Dzsudzsák, Szalai, Gera, Juhász és a többiek: hotelszobába, pihenőre biztosan jó választás ez a könyv!

Hegyi Iván irodalmi igénnyel ír a magyar futball nagyjairól – manapság, amikor gyakorlatilag minden infót megtalálunk az interneten, igen üdítően tud hatni egy ilyen könyv, ami nem lexikon, de mégis fényképekkel kísért életrajzokat felvonultató, iszonyatos nagy tudásanyagot igénylő munka. Negyvennyolc futballista, illetve edző, sport- és játékvezető, köztük egy riporter is (gondolom kitalálták, hogy kiről van szó...) – s még hányan maradtak ki, még hányan belekerülhettek volna! Ezek az írások nem internetről összemásolt, összefércelt darabok, hanem – mint korábban is jeleztem – irodalmi igénnyel megírt, történetekkel fűszerezett portrék. Mert tudta-e valaki, meg lehet-e keresni interneten, hogy például Mándi Gyulának, a húszas-harmincas évek válogatott futballistájának azért hagyta meg az életét a nyilas keretlegény, mert korábban látta focizni? Hogy Deák Ferenc, a Bamba azért kellett a Fradiból az Újpestbe kerüljön (s a válogatottban csak azért lehetett mindössze húsz meccse...), mert egy siófoki kocsmában kiütött két ávéhást? Hogy Puskás pincérnek nevezte egy alkalommal a futballistákat fehér öltönyben fogadó Rákosi Mátyás rettegett pártfőtitkárt? Nem, ezeket a sztorikat nem lehet interneten megtalálni, hanem egy ilyen könyvből, mint amilyen a Hegyi Iváné – a Népszabadság sportújságírója, rovatvezetője egyszerűen elkápráztat stílusával. Írok példát - az egyes portrék címei egyszerűen fenomenálisak, nagyon találóak: A legek ura (Puskás Ferenc), Az utolsó mohikán (Détári Lajos), Gut, besser, Schlosser (Schlosser Imre), Máig 6 (Bene Ferenc), Kubalónia (Kubala László), Kőszegi kőszobor (Lóránt Gyula), Sporth György (Orth György), Úgy fújt, mint Armstrong (Puhl Sándor). Satöbbi. Hegyi Iván nem a magyar foci egykori dícsőségét siratja, mint szokták azt tenni oly sokan mások – könyvben, tévében, cikkben, kommentben vagy csak úgy egyszerűen, a maguk módján a kocsmaasztal mellett, fölött, esetleg alatt. Nem, nem dicshimnusz, nem dicsőségtabló, hanem egy igényes olvasmány minden fociszerető magyar ember számára. Persze azon már lehetne vitatkozni, hogy miért csak negyvennyolc és miért pont ez a negyvennyolc? Biztosan azért, mert a szerző nem engedett a negyvennyolcból, jegyezhetnénk meg keserédesen, magyarosan. Egyébként a portrék 2009-2010 folyamán megjelentek a Népszabadságban és az interneten is – utóbbiakat is megnéztem, nincs komment alattuk, esetleg egy-kettő. Tényleg nincs hozzáfűznivaló…
 

Két román dokumentumfilm – az egyik a másikból következik. Egyik a „fődéstyéptről”, a másik pedig az utána jövőkről. 

(Andrei Ujică: Nicolae Ceauşescu önéletrajza – Autobiografia lui Nicolae Ceauşescu – 2010 és Alexandru Solomon: Kapitalizmus – A mi titkos receptünk – Kapitalism – Reţeta noastră secretă – 2010)

Nem véletlenül akarok erről a két filmről egyszerre írni: az egyik a másik következménye, s ez ott is észrevehető, hogy a néhai diktátorról készült három órás film befejező képei (utolsó percei) az ország vezető újgazdagjairól szóló alkotás első perceiben is visszaköszönnek. Utóbbiban lelövik az öreget, indul a másik sztori.

Arra, hogy ki néz manapság ilyen filmeket, nem igazán akarok kitérni – ám azt sietve ideírom, hogy nem tizenéveseknek való dolgok ezek, úgy gondolom, hogy őket ez nem igazán érdekli, nem is kell, hogy érdekelje. Ez a szüleik, illetve nagyszüleik világa, örvendjenek, hogy nekik nem kellett ezt megtapasztalniuk. Itt főleg az “öregről” készült háromórás megadokura gondolok, ami tulajdonképpen nem más, mint a Román Televízió több száz órányi idevonatkozó archívumából válogatott és nagyjából kronologikus sorrendbe rakott karriertörténet. Feltevődik az a kérdés is, hogy minek néz az ember ilyesmit, hát annakidején nem volt elég, hogy csak őt kellett nézni naphosszat (bocs, napi két órát..)..? Igen, ezt a filmet azok nézzék meg, akik nem nosztalgiázni akarnak, hanem kíváncsiak a múltra – mert az azért tagadhatatlan, hogy a mai állapotok órási százalékban annak a bizonyos “aranykornak” is köszönhetőek. Nem azért néz az ember ilyen dokfilmet, mert annakidején jobb lett volna – egyáltalán nem volt jobb, sőt. Nem lehet elmenni szó nélkül a tönkretett vagy elvett emberi életek tízezrei mellett, a megnyomorított gyerekkorok is magukért kiáltanak. Utóbbira jó példa Dragomán György A fehér király című kötete, de erről talán egy következő bejegyzésben.

A keret az 1989 december 25-én történtek néhány jelenete, a kivégzés előtti, azóta színházakban, filmekben feldolgozott kérdezz-felelek – az “ün fácá márii adunörj nácionálé” ismételgetése – ez van a film elején, illetve végén, a sortűz és a holttestvizsgálat nincs benne. Az olténiai csiszlik tündöklése és bukása, az a bizonyos 24 hosszú év mindenféle narráció és felirat nélkül van bemutatva, ezért némi tájékozottság azért nem árt a témához. Kezdődik minden a hatalom megszerzésével, az előd, Gheorghe Gheorghiu-Dej temetésével, 1965-ben vagyunk: igazi sztálinista temetés, özönlik a popor a ravatalhoz, a koporsó mellett már ott sürög-forog a negyvenhét éves egykori suszterinas, aki folytatja elődje szembefordulási politikáját a szovjet nagytestvérrel – Dubcek bukaresti látogatása után Ceauşescu dörgedelmes beszédben ítéli el a csehszlovákiai intervenciót. Aztán minden szépen, sorban – a nyugati utak (Amerika, Nagy Britannia, stb.) jelenetei, az idelátogató nagyokkal (pl. Charles de Gaulle-lal) való parolázgatások, majd azok a felvételek, amiktől tulajdonképpen behülyült az öreg, a kínai és észak-koreai látogatások. Amit itt lát(t)unk, az már abszurd, de “Nyikuláj” arcán a megdöbbenéstől keveredett öröm már azt mutatja, hogy igen, igen, én is ilyet szeretnék! – és innen egyenes az út az ismert grandomániájáig. A film trailer-ét is innen választották, totális Abszurdisztán, amikor az észak-koreai énekesnő románul énekel.

Az egész film – habár dokumentum – valahogy mégis nagyon személyes. A sok közeli felvétel közel hozza a gyűlölt diktátort, akinek egy-egy félszeg mozdulatát, határozatlan tekintetét is el lehet kapni. Ilyen képsorok az 1977-es bukaresti földrengés filmkockái, vagy az anyja temetésén résztvevő “nagy ember” közömbös pislogása. Van azonban nagyon sok vidám kép: több vadászat, tengeri fürdőzés Elenával, poharazgatás, tánc, röplabdázás, kirándulás, buli, stb. Élték az életüket, miközben a nép nagyrésze pokolba kívánta őket.
A számára keserű vég abszurdba hajlik – utolsó évéből van az felvétel, amikor a lepukkant Bukarest utcáin élelmiszerboltokat látogatni viszik a már megroggyant öreget. Fogdossa ott a kenyereket, biccent, már lassabban integet, s az ember már azt hinné, hogy ő se tudja, hogy éppen mi van. Kivel, kikkel akarták elhitetni 1989-ben, hogy minden jól van..? Persze utólag könnyű okosnak lennem, de akkoriban egy magamfajta általános sulis is nagyjából tisztában volt a helyzettel, ha benézett egy “alimentárába” – jó, ehhez kellett a cserszegő Szabad Európa Rádió is. Amit az öreg – nyilván - ki nem állhatott, s a filmben is van olyan rész, amikor az említett rádió ellen “interpellál”.
Hiányoltam pár felvételt az 1984-es los angelesi olimpia körül történtekről (mint ismert, a szocialista blokkból egyedül a románok vettek részt és ez a legsikerültebb olimpiájuk volt az érmek szempontjából), mert ez is a 68-as eseményekhez hasonlóan fityiszmutatás volt a nagytesónak. De talán az utolsó bemutatás – mert a Varsói Szerződés államainak konferenciáján, illetve azt követően már látszik a gondterheltség és az, hogy igen közel a vég. Elena és más vén trottyok állnak az 1989 december 20-án este elmondott tévébeszéd körítéseként, s aztán ott vagyunk a târgovişte-i kaszárnyában, az utolsó állomáson. Sfârşit.**

A másik sztori. Újgazdagék. No nem a kisvárosi tolvajok, párttitkárok ivadékaiból lett sznob kispöcsök, hanem a legnagyobbak – róluk szól Alexandru Solomon hetvenperces, narrációval és gyurmajelenetekkel is bőven ellátott eszmefuttatása. A névsor illusztris (s gondolom, hogy azért nem teljes, mert egyesek nem álltak kötélnek) és ismert: Dan Voiculescu, Dinu Patriciu, George Copos, George Pădure, Dan Diaconescu, Gigi Becali. Igen, ők, a nagymenők. Interjúk velük, amiben készségesen magyarázzák a bizonyítványt, amikben van valami tipikusan itteni, tipikusan balkáni – a rendező hiába állítja szembe velük a sajtóban kirobbant botrányokat, ők megmondják a tutit, miszerint amíg nincsenek rács mögött, addig ők az urak, s a “cárá déstyépcilor” az ők országuk, amit jelképesen felosztottak. Ők azok, akik a kommunista Románia rendszerváltásának nyertesei, akik – ahogy mondani szoktuk – szétlopták az országot. A film azonban ezt nem bizonyítja, nem is ez a célja, de a felépítése, érvelése és néhány interjúrészlet azonban önmagáért beszél: fiktív, de jó, ahogy Ceauşescu visszajön húsz év múlva és „benéz” Bukarestbe, s hogy mit szól mindehhez – vicces, abszurd eszmefuttatások, megfűszerezve az interjúkkal, az új szereplők által alakított szerepekkel. S hogy mit szól mindehhez Dan Diaconescu (vagy Dan Senzaţionescu, a Zero Tv alja-bulvártévé multimiliomosa)? Elmondja ő, kérem, az ő „garsonierájából”, ami a közhiedelemmel ellentétben egy hatalmas tévéstúdió, hogy ha Ceauşescu annkidején talk-showokban konfrontálódott volna alattvalóival, akkor bizony sokáig húzhatta volna. Mert Románia már csak ilyen – az emberek éjszakai showra vágynak, egyedül ez ad nekik boldogságot, illetve az, hogyha más kárát láthatják és azt névtelenül kommentálhatják. A popor ezen a szinten van, s tudják jól mindezt nemcsak Dan, a nemzetmentő tévésztár, hanem Gigi is, aki szerintem kevés időt „kap” a filmben, nincs is kimondottan vele készült interjú – a foci a másik kábítószer, amit le lehet nyomni a nép torkán. Copos egyebet nyom le – pl. süteményeket, a szó szoros értelmében. Ő tűnik egyébként a legtisztábbnak, az egykori „utécsés”, aki már akkor tudta, hogy mit kell csinálni, amikor a KISZ szájjal kiejtve nem csókot jelentett, hanem ifjúsági szervezetet. Voiculescu múltja talán a legkompromittálóbb közülük – egy egykori angol nyelvű interjú azt sugallja, hogy a rendszerváltás környékén iszonyatos mennyiségű, külföldre juttatott pénz tűnt el közönkézül bizonyos beavatottak zsebében. S az egyik legjellemzőbb történet George Pădure vallomásából való - meséli, hogy valamikor egy önkormányzati képviselő kollégája ápertén feltette neki az kérdést: mondd, mit lehet innen még ellopni? Mert talán ez az egyik legmélyebb, bár nem hangsúlyozott dimenzió: a lopás, a szégyentelen lopás, az erkölcstelenség, ami ugyan nem egyedülálló a világon, de itt, ebben a felében valahogy nagyon gyökeret tudott ereszteni. Hogy miért, arra nem ad választ a dokfilm rendezője. Nem célom és nem tisztem nekem sem – csupán írtam egy bejegyzést egy blogba, azelőtt pedig rászántam néhány órát a két film megnézésére. Azalatt legalább nem loptam, ahogy azelőtt sem. Mert már nincs mit.

* Románia, az okosok országa – fonetikus (a román nyelvben a deştept szó szerinti fordításban okost, esetleg felébredettet jelent, azonban az utóbbi húsz évben a szó jelentése úgy módosult, hogy inkább az „élelmes” kifejezés lenne a legmegfelelőbb, az ún. „jég hátán is megélő” személyekre értjük)
** Vége. (román)
 

Mondják, hogy egy rajongónak nem kell magyarázkodnia, mert az olyan dolog, hogy csak úgy, izé, van. A következő hosszabb írást valamikor tavaly tavasszal készítettem, igénybe véve régi újságokat, egykori határidőnaplókat és természetesen az internetet. Összeállítottam azt, hogy a tavaly feloszlott Kispál és a Borz zenekarnak hány koncertjén voltam, milyen körülmények között, mi volt ott, stb - most egy leltár meg kis statisztika, plusz egy szép történet tétetik közzé. Olvassátok szeretettel, ha érdekel, a dolog viszont nagyon személyes - ezt mindig tartsátok szem előtt, a szöveg elsősorban hozzám hasonló Kispál és a Borz-rajongók számára lehet érdekes.

Szóval:
1987-ben Pécsett megalakult Kispál és a Borz néven „Kispál András világhírű gitárzenekara” – 11 éves lévén akkor még nem tudtam a „pécsi illetőségű zenekar” létezéséről, erre pontosan 7 év múlva került sor. 

Az első koncert
1994 - Április közepén a Székelyudvarhelyi Diáknapok előtt megtudtuk, hogy abban az évben két magyarországi zenekar lép fel a diáknapokon, az egyik a Takáts Tamás Dirty Blues Band, előtte pedig a Kispál és a Borz. Pár nap múlva Laci, az öcsém hozott egy másolt kazettát, a Föld, kaland, ilyesmi... címűt. Párszor meghallgattuk, rendben volt, főleg a gitárhangzása – habár abban az időben főleg bluest és klasszikus rockot hallgattunk.

1 Székelyudvarhely, 1994 április 28., csütörtök, 20 óra, Márton Áron tér (Patkó)
(egy nappal később töltöttem be a 18. évemet...) - másnap ezt írom a naplómba:
„Aztán a tömeg gyűlni kezdett, egyre dagadt. Lesz itt buli, gondoltam.
Lett is. Polgármester urunk (Sicc) beköszöntő beszéde után a KISPÁL ÉS A BORZ lépett a színpadra. Jól zenéltek, de a tömeg (pár ember kivételével) nem nagyon csípte. Nálunkfelé nem nagyon ismert az ilyen alternatív zenei stílus. A trió kitett magáért, de az emberanyagot nem tudta megmozgatni.”  Az együttes akkoriban így nézhetett ki, Kispál András nevét a helyi diáklap is elírta (Kiss Pál :-)

Ekkor kedves emlékként megmaradt a zenekar, később már több kazettát is lemásoltam. 1994 őszén többször autóstoppoltam, illetve vonatoztam Sepsiszentgyörgyre, volt akkor igen „divatos” walkmanom :-) és az Ágy, asztal, tévé másolt kazetta ment benne a legtöbbet – a legjobban megmaradt szám kétségkívül a Zsákmányállat, illetve a Levesek porból. 1995-késő őszén egy pékségben dolgoztam, előtte nyáron egy sörfesztiválon kaptam kölcsön a Sika, kasza, léc kazettát – a pékségben kenyérszaggatás közben A pécsi szált dúdoltam a legtöbbet...

Két év után újra
2 Székelyudvarhely, 1998 május 6., szerda, 22 óra, Márton Áron tér (Patkó), szabadtéri
Szintén Diáknapok, már a helyi televízióban dolgoztam, forgatás az Ifimagazin nevű műsorba, a koncert előtt interjú a templom lépcsője előtt Lovasival, cigit potyázott tőlem („Elég csípős” – jegyezte meg a Winchester márkájú, tényleg szar cigire...). Az interjúban elmondta, hogy azért lett ez a zenekar neve, „mer’ a Kispál nem akart borz lenni...”  A koncert kurvajó, csak innom nem lehet, mert elméletileg dolgoztam. :-) A koncert után vettem egy pólót, ez az első pólóm, ami kb. négy-öt év múlva szét- és leszakad rólam, ma már nincs meg. A zenekar már nagyon ismert Magyarországon és egyre többen szeretik meg nálunk is.

Megforgattuk a fehéreket!
3 Csíkszereda, 1998 augusztus 8., szombat, 20 óra, Majláth Gusztáv tér, szabadtéri
Már délután megérkeztem stoppal, Lovasival a Petőfi utcában futottam össze, boroztunk a Tilosban, interjút csináltam az Erdélyi Napló újságnak, adott egy multimédiás kislemezt (Tesis a világ), dedikálva. Koncerten harmadik sorban álltunk, s mikor Lovasi basszusgitárjának elszakadt a húrja, s csend lett, beüvöltöttük, hogy „Fehérekeet forgatok meeg...!” – s vigyorogva folytatta, elénekelte. Koncert után elszakadtam a többiektől, iszonyatosan bebasztam vodkától, annyi maradt meg, hogy a Petőfi utcai Aranykapca fogadóban Andor bácsi cigányprímással próbálom elhúzatni a Zsákmányállatot. Sikertelenül... :-)

1999 május 31-án készítettem egy telefoninterjút Lovasival, tévébe, Ifimagazinba.

1999 július 24., szombat 22 óra, Hajdúszoboszló, EFOTT
Lovasival koncert előtt interjú újságba. Első igazi fesztiválémény, összeizzadni többszáz emberrel az első sorokban. Szenzációs. Menni a kitaposott fűben, inni a műanyagpoharas sört, akkor talán még nem használtuk – de ma sem – azt a kifejezést, hogy kúl.

2000 június 29-én Debrecenben megvettem a Holdfényexpressz lemezt eredeti kazettán. Ez a Tesis-CD és a póló után a harmadik „eredeti termékem”.

2000 július 19., szerda, 22 óra,Pécs,  EFOTT
A pécsi EFOTT mottója: „...akik élnek, azok délnek mennek...” – először láttam a zenekart hazai környezetben, egyik legemlékezetesebb koncert, kb. 5-6. sorban nyomtam végig. Először jártam Orfűn is, de ott nem koncertért. Fürödni, hasat süttetni.

Kocsmában, egymás hegyén-hátán
4 Sepsiszentgyörgy, 2000 október 13., péntek, 22 óra, Bunker
Kocsmakoncert volt egy filmfesztivál alkalmából (itt vetítették az Anyád! A szúnyogok! című Jancsó-filmet, ebben Lovasi is megjelenik) – előtte való nap a zenekar játszott a moziterem színpadán egy csendes-ülőst (ezen nem voltam). A Bunker nevű rock-kocsmában klippet is forgattak, igyekeztem nagyon elöl lenni :-) Mint később kiderült, nem lett klipp belőle :-( Nagyon szűk volt a hely, egymás hegyén-hátán mászkálva ordítottunk, csápoltunk.

Interjú után, koncert közben megdolgoznak...
5 Kolozsvár, 2000 november 11., szombat, 23 óra, sportcsarnok, KMDSZ-diáknapok-nyitókoncertje, az öltözőben interjú Kispál Andrással, majd Lovasival, koncerten első sorban állás Bicska barátommal, rendfenntartók megdolgoznak ököllel alaposan, nekik vicces, nekünk nem annyira, koncert után ivás, éneklés és röhögés Lovasival az öltözőben.

2001 július 19., csütörtök, 19 óra, Verőce, EFOTT
Koncert előtt fotó a zenekarról (ezen később vettük észre, hogy Kispálnak nyitva volt a slicce... :-) Bicska barátommal az első sorokban, ahonnan a nyitó számra a csajainkat kisodorta a tömeg :-)

Vihar és mérgelődés
AZ ELMARADT KONCERT - 2002 július 17., szerda, este:
Szejkefürdőn tartották az Erdélyi Diáktalálkozót – a Kispál és a Borz a helyszínre érkezett, de a színpadon csak egy vászontető volt, és kb. este 9-kor akkora eső, hogy elmosott, szétbaszott technikát, tetőt, mindent, a koncertet nem lehet megtartani. A zenekar hazautazott. Elkeseredésemben (és részegen) sms-t írtam többeknek, még a város akkori polgármesterének is :-)

2002 augusztus 2., péntek, 19 óra, Budapest, Sziget Fesztivál
Az első Sziget-koncert, szörfözés a tömegen, szenzációs élmény. A Kispál után Iggy Pop-ot néztem meg. Augusztus 4-én, vasárnap Bandi a hegyről koncert, utána Tito & Tarantula.   

Fesztivál itthon is
6 Marosvásárhely, 2003 július 23., szerda, 22 óra, Félsziget Fesztivál
Az első Félsziget-koncert, előttük a Kimnowak játszik, a két koncert között rövid, „baráti” beszélgetés Novák Péterrel és Lovasival. A koncerten első sor, a biztonsági ember többször megszólít, figyelmeztet. Néhány nappal azelőtt Tusnádfürdőn Bandi a hegyről-koncert, ahol Lovasi kijelenti az ún. omniózus mondatát: „A leszakadt országrész-nyalást a többi zenekarra bízzuk. Ha jól viselkedtek, eljátsszuk a Kicsit szomorkást és felvesszük a Magyar vagyok és turista feliratú polót.” Többen lebunkózzák, cikkek jelennek meg erről, ezen a Bandi-koncerten nem voltam, de jelzem, ez nem Kispál és a Borz-koncert volt. Én ezt a beszólást (olvasva, mert élőben nem hallottam)  egyáltalán nem tartottam negatívnak, sőt. Az Ákos-féléknek volt egy beszólás, ennyi, nem a közönségnek.

2003 augusztus 2., 19 óra, Budapest, Sziget Fesztivál
A második Sziget-élmény, óriási tömeg, kb. a 30-35 sorban voltunk.

Interjú a „nemzetveszejtővel”
7 Marosvásárhely, 2004 július 30., péntek, 23 óra, Félsziget Fesztivál
Fesztivál-koncert, úgy 10-12. sor, azelőtt délután hosszú interjú Lovasival, amiben beszélünk a tavalyi félreértésről. 2004 őszén (ekkor Hollandiában voltam több hónapig) jelenik meg a (mint ma már kiderült) legutolsó stúdióalbum, az Én, szeretlek, téged – ezt kaptam Lacitól karácsonyi ajándékképpen, kazettára másolva magammal vittem ottani reggelekre és borozós estékre.

Sorkoncert
8 Marosvásárhely, 2005 július 27., szerda, 23 óra, Félsziget Fesztivál
Újabb fesztiválkoncert, az új albumról csak a Csigát játsszák, jól előre megyünk, kb. 5-6 sor.

Sorkoncert 2.
9 Marosvásárhely, 2006 július 26., szerda, 21 óra, Félsziget Fesztivál
Még egy fesztiválkonci Vásárhelyen, kb. a 25. sorban.

2006 november 8-án, szerdán Marosvásárhelyen, a 14. Alter-Native Rövidfilmfesztiválon (Kultúrpalota) bemutatták a Sztornó című filmet, amiben Lovasi a főszereplő. A film után a Kiscsillag, Lovasi másik zenekara lépett fel a Kultúrpalota nagytermében (ezt a zenekart élőben először látom), éjszaka a Tutun Caféban piálás, pár nappal később a következőket írom számítógépbe, egy akkori naplószerűségbe: ”Ott állt Lovasi a pult mellett, meg mondta a hülyeségeit, röhögtél rajta két méterről, mert pont olyan, mint koncerten, mert azt élvezed benne, hogy nem játssza meg magát, hanem pont olyan, mint amilyennek megismerted, mint amilyenként megismertetted a csajaiddal, csak volt akinek bejött, volt akinek nem. S ezzel minden rendben van. Hajnal felé beszélgetsz Leventével, a Kispál, a Quimby és a Kiscsillag roadjával, 9 éves volt, amikor 90-ben elmentek Vásárhelyről, most meg „ród” lett és leül melléd dumálni, elmondja, hogy van egy új dobosa a zenekarnak és hogy jó lesz, és elemezgetitek a lemezeket.” 
Aztán egy nap múlva ismét a Tutunban, a naplószerűség ezt írja: „Másnap éjjel öt körül ugyanott Ózdi Rezsővel röhögsz a pult felett ilyesmiken, hogy tényleg, a Szőkített nő, az milyen egy jó szám, és hogy mennyre benne van mindenki, aki egyszer, talán csak egyetlen egyszer érzett így, hogy csaja békához ment férjül... Persze ezt az utolsó részt már nem mondod el neki, csak arról beszél neked, hogy az ős-Kispálban melyik szövegekben volt ő benne, hogy pl. a Forradalmár, A barlangban doboló, vagy éppen a Jutka...” Meg ezt: „Előtte még sok minden történt, ahogy visszaemlékszel, pl. Lecsó leverte a sörödet az asztalról, utánakaptál, de nem ment, aztán elmentél még egyért, megálltál Dióssynál, a szintén kétgyerekes családapánál, aki amikor megtudta, hogy kinek vagy a  tesója, elakadt a szava meg Müller Péter Sziámiról beszélgetsz vele, miközben az Ennyi meg a Zuhanórepülés megy a zenegépből. Dióssy szerint Sziámi nem jó, de annak azért kibaszottul örvend, hogy van valaki, akivel arról lehet beszélni, hogy a legújabb Sziámi-lemezről bejön neki néhány szám.”
És ezt: „De semmi komoly. Mer „semmi komoly Hamvas Béla“, mint az Én, Szeretlek, Téged-en, Lovasi azt mondja, hogy „Na, még egy zsidó!”, amikor elmész előtte a budira, ami pont akkora mint az Oude Pothuysban, hogy meg kell dőlj benne vagy a fejedet támaszd a falhoz, másképp nem megy a pisilés. Akkor visszaszólsz neki, hogy kicsit többre tartod, mint azokat, akik zsidóznak kocsmában éjjel, ez már alkalom részéről beszélgetésre, hisz emlékszik rád, amikor interjút csináltatok a backstageben s pisilés után félrevonulsz vele, ő bort meg pálinkát iszik, te sört, de nem bunkón részeg és nem mond hülyeséget, hanem egyszer Hamvas Béla özvegyéről készült dokumentumfilmről beszéltek, később Tankcsapdáról meg olyan szarvasi Kispál és a Borz-koncertről, amikor a 200 emberből 80 visszakérte a jegyét, mert csak feldolgozásokat játszottak részegen... Röhögsz azon, hogy nem játssza magát a tag, hanem őszinte és hogy nem bántad meg, hogy tizenvalahány évvel ezelőtt a zenekarába, a szövegeibe estél bele. És nincs semmi sztárság meg faszság benne, teljesen laza meg a fellépési pénzét költi borra és kibaszott jól érzi magát, úgy, ahogy az ember érezheti magát barátságos ismerősök, félismerősök között.”

Budapest, március 16., péntek, 21.30 óra, Petőfi Csarnok, 20 éves jubileumi koncert
Az év tavaszán a zenekar a húsz éves jubileumi koncertsorozatát tartotta, a Petőfi Csarnokban budapesti jubileumi koncertre mentem. Az előzenekar a Csókolom, ezalatt Lacival az előtérben iszunk, pólót veszünk nekem (hátán a „Vigyázz, csiga!” felirat van), összefutunk Dióssyval, aki a „Na, családi találkozó?” megjegyzéssel „illet” kettőnket :-) Egyik legnagyobb Kispál koncert-élmény, kb. a 30. sorból, cikket is írok róla.

Még egyszer az első sorokban
10 Marosvásárhely, 2007 július 26., csütörtök, 19.30 óra, Félsziget Fesztivál
Még egy Félsziget-koncert, első sorokban, ugyanezen év őszén, egy újabb budapesti út alkalmával megvettem a zenekar 20 ÉV című válogatásalbumát – eddig egyébként az egész „munkásság” már rég megvan mp3-ban, eredeti és másolt kazettákon, CD-ken.

„Együtt leszünk, mint a gemenci szarvasok...”
11 Marosvásárhely, 2008 július 23., szerda, 21 óra, Félsziget Fesztivál
Máthéval és Csongival csak ezért a koncertért átautóztunk Vásárhelyre, hatalmas buli az esőben, nyakig sárosan, első-második sor. Utána buli, bebaszás, az autóban alszunk részegen – 10-re dolgozni kellett volna mennünk, szerkesztőségi gyűlésbe, de elaludtunk Máthéval - a főnökünk pontban 10-kor ébreszt a „Hol a faszomba’ vagytok..?!” kérdéssel. Hazafele azon poénkodtunk, hogy hívjuk fel s mondjuk meg, hogy nyugi, csak röpke másfél órányi türelem, s akkor „együtt leszünk, mint a gemenci szarvasok...”

2008 augusztus 14., csütörtök, 18 óra Budapest, Sziget Fesztivál
Sok év után újra a Szigeten láttam a zenekart (ugyan 2007-ben is egy napot volt szerencsém ott lenni, de a Kispál és a Borz nem azon a napon volt), kb. a 15. sorból, utánuk a Kaiser Chiefs-t néztem meg.

2009 június 19., péntek, 22 óra, Fishing on Orfű
Igazi „hazai” terep a zenekarnak az orfűi Pannónia kemping területének domboldalán (itt volt a nagyszínpad), kezdés az első sorokból (itt készült két fotó rólam egy honlapra...), később egy kicsit visszábbról. A fesztivál előtt rövid, pálinkázással egybekötött „terepszemle” Pécs Uránváros nevű részében, Lőrincz Sanyáéknál – megismerkedés Sanya apjával, aki a Pécsi MFC focistája volt gyerekkoromban. Tulajdonképpen ez a zenekar szülőhelye, a nyolcvanas években tinédzserekként itt éltek a csapat pécsi tagjai. A fesztivál előtt, alatt, után sok szövegrészt másképp értelmezek – mert itt van a nagyapa kileste, kicsi világ, ahol a rétek halványak és biciklik gurulnak nyáron...  

Félsziget sokadjára
12 Marosvásárhely, 2009 július 25., szombat, 20 óra, Félsziget Fesztivál
Csak erre a napra megyek át a Félszigetre, a zenekar a hátsó, kisebb színpadon játszik – első sor, unicumok és sörök, kétszer-háromszor a a kis kordonra állok fel, az utolsónál egy biztonságis le akarja tépni a fejemet, de megbocsát :-)

2010 április 1-én a zenekar bejelenti, hogy feloszlik és augusztus 9-én a Sziget Fesztiválon játssza búcsúkoncertjét. De tavasszal-nyáron hátravan még egy búcsúturné, köztük - mint később kiderül - két erdélyi állomás.

Már tudom, hogy egyik utolsó  
13 Kolozsvár, 2010 május 5., szerda, 22.30, sportcsarnok, a KMDSz-diáknapok megnyitója

Sok ismerőssel találkozom, ezt a koncertet maximálisan élvezem, rengeteg sört iszom közben, ez az egyik legutolsó. Koncerteken összeizzadni ismeretlen barátokkal, üvölteni a dalokat – ez az, ami a legjobban fog hiányozni, bazmeg...

 Utoljára itthon
14 Székelyudvarhely, 2010 május 19., szerda, 21.30, sportcsarnok, városnapok
Lebeszélt interjúm volt Lovasival, kibicikliztem a szálláshelyükre, ott megtudtam, hogy Lovasi, Dió és Kispál később érkeznek és egyből a csarnokhoz. Ott addig vártam, amíg megjöttek, beállás után, koncertkezdés előtt egy órával sikerül készítenem egy negyedórás interjút. Az itt van, két részben, igaz, hogy a kérdéseim nem hallatszanak jól, de a válaszok a lényeg:
szekelyhon.ro/videos/view/269/lovasiek-utolso-erdelyi-bulija-%281-resz%29.html
Utána haza, gyors átöltözés, borozás itthon, majd a kollégákkal a csarnok melletti kocsmában, aztán koncert – a hangzás szar a csarnok miatt, de elöl, a második-harmadik sorban nagyon rendben van. Lovasi apropózik a legelső itteni koncertjükre. S volt ismét az Egy az egybe, két, színpadra hívott tinivel – szerintem én voltam a leghangosabb és a legpontosabb, még ha ez nagyképűen hangzik is. Végigüvöltöttem az összes dalt (a sorrend nagyjából megegyezett a kolozsvárival)  tinédzserek között – bár olyan életem lett volna, mint nekik van – aztán utána húzás kocsmába a kollégákkal, iszonyatos mennyiségű bor. Hazafele egy étterem felé mentem, mert a szervező szólt, hogy még ott vannak, dumáljunk-borozzunk, mire leértem, csak Kispál volt ott, eléggé besörözve, cigizgettünk, beszéltünk, aztán húzás haza. Másnap meg elkéstem a munkahelyemről, mint két évvel korábban, röhögtek rajtam, hogy Kispállal együtt voltunk, „mint a gemenci szarvasok”... 

Fishing On Orfű, 2010 június 18., péntek, 21.30, MR2 Nagyszínpad
Habár tavasszal még nem terveztem, az udvarhelyi Kispál-koncert előtt mégis úgy döntöttem, hogy elmegyek Orfűre. A Kispál és a Borz második napon lépett fel, délben Lovasi beállás közben int nekünk a színpadról, többször is összefutottam vele az általam legkedvesebbnek, legvagányabbnak tartott fesztiválon. A koncert itt is nagyszerű, felfújt kék elefántot dobált a közönség, mi Luki barátommal kb. 7-8. sorig mentünk előre, Kiss Tibi énekelte A következő buszont. A fesztiválról Pestre igyekezvén két ott megismert srác vett fel autóval, elugrottunk Bajára halászlevet enni velük és elmentünk az akkor is éppen vízben álló gemenci erdő mellett.

 Az utolsó...
BÚCSÚKONCERT: Budapest, 2010 augusztus 9., hétfő, 20 óra, Sziget Fesztivál
Habár nem egyedül mentem a Szigetre, a csajom kihagyta ezt a koncertet, így egyedül préseltem magam keresztül a HÉV-megállóból a tömegen. Iszonyatos volt, de maradjunk annyiban, hogy csak egyedül tudtam megcsinálni – mire meglett a karkötőm és beértem a színpad elé, már iszonyatosan sokan voltak, ezrek és ezrek (mint másnap kiderült, 40-45 ezer ember volt a búcsúkoncerten), kimondani is iszonyatos, hiszen ha csak arra gondolok, hogy a Rolling Stones 2007-es Népstadionbeli koncertjén ötvenezren voltunk. Jó, most nem a Stonesszal akarom egybevetni a dolgot, de iszonyatosan nagy volt. A Présházban vettem (stílusosan) egy palack villányi vöröset, azzal indultam befurakodni a tömegbe, de leállított egy tévéstáb – interjú, észosztás (még) szerényen, a Reuters hírügynökség magyar csoportja volt a két srác, utólag itthon láttam a bevágott egy mondatomat.
http://www.dunatv.hu/kultura/kulfondon_tema_kispal_felbomlasa.html
A búcsúkoncert visszaszámlálással indult, majd Doors-ra hajazó filmbejátszással – kijöttek, Forradalmár, Lovasi-beköszönő („Ennyien elhittétek, hogy ez lesz a búcsúkoncert?”) és igen, ez a Vég... Ami nagyon derék. Sorba jönnek a fontosabbnál fontosabb dalok, Németh Jucival, Csík Zenekarral, Kiss Tibivel, Varga Liviusszal, három órás utazás a zenekarban, annak történetében és mondanivalójában.

Legmeghatóbb a ráadás előtti konyhaasztalos rész a Csillag vagy fecskével, amikor Kispál és Lovasi csak úgy lazán, akusztikus gitárral. Majd a ráadás, Tiszai Pu., Ha az életben... S a legeslegeslegvége egy olyan dal, amit asszem, hogy koncerten még nem hallottam tőlük: Zár az égbolt, iszonyatos Kispál András-szólóval. És tényleg zárt, itt véget ért a történet. Afterparty, ott egy pár fotó Lukival, hajnalban elaludtam a HÉV-megállóban.

Az elmaradt vetítés
Még ez év november 24-én Magyarország mozijaiban egyszeri és megismételhetetlen alkalommal vetítették a koncertről készített, Merényi Dávid által rendezett filmet – pár héttel e dátum előtt bejelentették, hogy két erdélyi város, Kolozsvár és Nagyvárad két mozija is bekapcsolódik a dologba. Már azon voltam, hogy holnap indulok Kolozsvárra, amikor megtudtam, hogy az itteni vetítések különböző okokból elmaradnak – kár volt érte, az biztos. A filmet, illetve a koncertről készült CD-t csak decemberben sikerült megszereznem – akkor megengedtem magamnak egy-két borozós, magamba fordulós estét. Hát ennyi. Zár az égbolt, zárt ez a történet is.

Összesen (ha jól számoltam, de le lehet ellenőrízni):
28 koncert, ebből
14 idehaza, ebből
3 Székelyudvarhelyen

1 interjú Kispál Andrással
8 interjú Lovasi Andrással
 

(Kispál és a Borz: Napozz Holddal, búcsúkoncert, CD és DVD, 2010)

Valamikor december közepén írtam utoljára ebbe a blogba, mert mittudomén, valahogy nem jött. Inger lett volna, mert nap nem telik el úgy, hogy ne hallgassak, olvassak, lássak valamit. Most nekirugaszkodom, hátha evés közben megjön az étvágy.

Az elmúlt év egyik legfontosabb zenei eseménye számomra a kedvenc zenekarom, a Kispál és a Borz búcsúkoncertje volt a Sziget fesztiválon. Év végére megjelent erről egy nem hagyományos koncertfilm, illetve egy dupla CD, rajta nagyjából a koncert legfontosabb pillanataival és azzal a négy stúdiódallal, amit az utóbbi években, mintegy hattyúdalokként még összehozott a csapat. Ezekről, jó bőven: sört, cigit a gép elé, mert hosszan eszmefuttatok. S még egy témába vágó bejegyzés is lesz ezt követően.

Szóval a feloszlás éve, kettőezertíz - nekem ebben az évben négy alkalom jutott abból, hogy megnézzem a kedvenc zenekaromat zenekart élőben, úgyhogy nem panaszkodhatom, méltó búcsú. Kezdjem azzal, hogy valamikor tavasszal bejelentették, hogy a zenekar feloszlik, a Szigeten lesz a búcsúkoncert – ezt itt most nem részletezem, másutt meg lehet találni, illetve a következő bejegyzésem egy sajátságos Kispál-történet lesz személyemet illetőleg. Majd sasoljátok azt is meg, abban bővebben írok minden koncertemről, köztük az utolsó négyről: a kohoólozsváriról, az udvarhelyiről, az orfűiről és a szigetes búcsúról.

Ami utóbbit illeti, őszre-télre jelent meg a film és a cd is. A film nagyon érdekesre sikerült, de hát ilyennek is akarták azt, a dvd extráiban Merényi Dávid rendező és munkatársai töviről hegyire elmesélik ezt a technikát a fényképezőgépekkel. Fűből indul a film, aztán felszáll és megérkezik délután a Szigetre, illetve fölé, a koncert helyszínére – aztán hirtelen próbateremben vagyunk, majd megint a búcsúkoncerten, de közben a zenekar beszélget valahol, iszogat, emlékezik. És a film szerkezetében ez a legfontosabb: nem kronologikus sorrendben vetíti le nekünk a búcsúkoncertet, illetve a zenekar 23 éves pályafutását, nem ilyen számbavevős és szájbarágós valami, hanem valami különleges dolog – ezért kell megnézni és ezért lett volna nagyon jó megnézni moziban. Hogy miért szeretem, erre választ ad a következő bejegyzésem, most ezt sem részletezem, csak írás közben eszembe jutott, hogy szeretem… Jó, vissza a filmhez. “Igazi öncélú alternatív faszverés” – jegyzi meg Lovasi a film egyik beszélgetésében az egyik olyan számukra, amit nem játszanak a búcsúkoncerten. A film nem nyújt átfogó képet a zenekarról, nem is ez a lényege, nem győzöm hangsúlyozni – nincsenek visszaemlékező rajongók, nagy, megpocakosodott szolgálatos szakértő-megmondóemberek, ilyesmik, van viszont próbatermi bazmegolás, nagyszínpadi főpróba, nyilvános főpróba egy kis sátorban a Szigeten. A legfontosabb búcsúkoncert-momentumok azért bele vannak téve, nem sorban, de minden ott van a helyén. Szerintem nemcsak rajongóknak ajánlott (de elsősorban mégis nekik), mert a képek, a zene minősége olyan embert is magával ragadhat, aki különösebben nem kedveli ezt a zenét, a Lovasi-szövegeket és előadásmódot. Mert “van, aki a testből kipiszkálja a lelket”, s lehet, hogy egyeseknél utólag jön be a Kispál és a Borz, mint valami az életben. A filmben egyébként több szám elkezdődik majd félbeszakad egy beszélgetéssel – akik arra számítanak, hogy utólag végignézik, mert nem voltak ott (esetleg ott voltak, csak már előtte úgy bebasztak, hogy kevésre emlékeznek…), azok csalódni fognak. S ha nem álltak az első húsz-harminc sorban, akkor ne is keressék magukat a tömegben, mert nem kapják meg magukat.

Az extrák külön bekezdést érdemelnek, hiszen itt van egy csomó beszélgetés – főleg azok, amik nem kerültek be a filmbe, illetve werkfilmet is találunk, s mindenféle “hülyeséget”, földet, kalandot, ilyesmit, ágyasztaltévét. Ez a lemez a tokból egy külön misét ér meg. S tudják, hogy még mi a nagyon fontos ebben az egészben? Az, hogy nem érzi azt az ember, hogy ez egy sírós, fájdalmas búcsú lenne – nem halt meg senki, csak egy kicsit a fiatalkorunk azoknak, akiknek fontos volt az utóbbi tíz-húsz évben. Az vitathatatlan, hogy vannak-voltak torokszorító jelenetek is, például az, amikor a legutolsó szám, a Zár az égbolt előtt Lovasi mintha mondani akarna valamit, de Kispál elkezdi a számot, erre Lovasi nem mond semmit, csak nagyon szomorú arccal hátrébb lép egyet a mikrofontól… Az a szám (és benne Kispál András szólója) tényleg nagyon feltette a koronát erre az egészre. S nem kevesen voltak a negyvenötezerből, akik a sok vicc meg önirónia ellenére bizony megkönnyezték a koncert utolsó dalait. 

Rátérve a koncertlemezre: ez kronologikus. Logikus. Azzal kezdődik, hogy több mint negyvenezren ordítjuk a visszaszámlálást, majd kezdődik a Forradalmár, a végén azzal a Sex Pistolsos csavarással. Számok közbeni jópofa, megszokott Lovasi-szövegelések, a tömeg éneklése – ha valaki évek múlva újra akarja élni az egykori Kispál-búcsúkoncertet, akkor inkább ezzel tegye, mert emlékezete személyesebb, egyénibb, mint a film. Ha pedig nem a búcsúkoncerttel akar emlékezni, akkor ott vannak a 2007-es Élősködés-koncertek (a 20 éves jubileum) vagy a majd elterjedő kalózfelvételek, más koncertrészletek. Ez a lemez a búcsúkoncert lenyomata. Szép, kerek, egész, olyan, amilyennek lennie kell. Illetve mégsem: ami egy kicsit érthetetlen volt számomra a két lemez szerkezetében, az a második lemez négy utolsó dala. Ugyanis ez az a négy szám, amit az utóbbi egy-két évben egy új album reményében hozott össze a zenekar. Nem a dalokkal van a baj (közülük például a Többiektől című szerzemény szerintem fantasztikus, ha nem oszlik fel a csapat, talán sláger is lehetett volna, a koncertfelvételek között is ott van), hanem azzal, hogy a koncert vége után (a ráadásban elhangzott a Tiszai Pu., a Ha az életben… és a Zár az égbolt) egyszerűen rápakolták a négy dalt. Tehát elköszönés, szereplők bemutatása, taps, szépvoltfiúk, “szeretnénk készíteni rólatok egy képet”, aztán lehalkul, majd kezdődik a stúdióból az Űrbemarkoló, majd jön az Alkohol, a Dobog és záróként a Többiektől. Szóval ez olyan furcsa a végére. Ne tántorítson el senkit, mert mint mondottam, nagyon jó ez a koncertlemez, még most, majd fél évvel az esemény lejárta után is élmény hallgatni. Annyi csak, hogy élőben többet nem lesz. Többé nem ordítod koncerten részegen a Zsákmányállatot ezredmagaddal, nem röhögsz Lovasi beszólásain, nem énekeled el-elcsukló hangon a Szívrablást vagy a Csillag vagy fecskét, esetleg A következő buszont. Mert ez az egész Kispál-dolog együtt volt jó: azokkal, akikkel a koncerteken voltál, akikkel leittad magad, akikkel együtt sírtál és nevettél, akiket meg- és viszontszerettél.

Mert a többiektől szép az élet.

(Quimby: Kicsi ország, 2010)

A tavalyi két két középlemez (Ajjajjajj, Lármagyűjtögető) után a Quimby egy teljesen új nagylemezt hozott ki ez év végére, a Kicsi ország december közepén jelent meg. Nem váltja meg a világot, a Kilégzés (2005) szintjét nem hozza, de attól még nagyon „kvimbis”. Igen, kell, hogy létezzen már ez a stílust jelző és nagyon ideillő kifejezés.

Az Intró után belevágnak egy pörgős dalba (Nem volt kulcsom), ami mind zeneileg, mind pedig szöveg szempontjából olyan, amilyeneket megismertünk eddig is. Rockolás némi Leningrad-os beütéssel és ilyen sorokal, hogy „Hazafelé egy kacskaringós lejtő/ Macskakövei vinnyognak felém/ Zárva van már minden búfelejtő/ És egy koldus aprót dob elém”. Buliba jó lesz, az biztos, koncerten is fog mozgatni. Az Ultravaló kezdete melankolikusabb, de a csapattól szintén megszokott dolgot hoz, ám a refrén már poposabb, pattogósabb, kicsit elüt a megszokottól. „Pszichós” – mondanák a laikusok a következő opuszra, aminek a címe A bolond meg a gyermek. Hát ilyet is hallottunk már a Quimbytől, mint ez („Egy kócos majom a szélben/ Egy délibáb a szomjazó mezőn/ Egy angyal fekete fényben/ És egy kóbor macska a lángoló zsupptetőn.”), de a billentyű meg van spékelve efektekkel, s Kárpáti Dodi trombitája, valamint Kiss Tibi gitárja, illetve “hangoskibeszélőkéje” is kísértetiesen “vonyít” bele. Van egy kedves levezető része is, ez az, amit a rádiókban és a bulikban már le fognak keverni. A szebbik nem és a rondább igen – jön egy újabb hangosbeszélős, hangeffektes szerzemény, de mintha erre épült volna az I’ve got a girl is az Ajjajjajj című, öt dalt tartalmazó közép(vagy kis-?)lemezről. Van egy klasszikus rockzenére utaló billentyűfutam is benne, olyan “hetvenesévekes”. Lassú és angol nyelvű ballada a Sail Away, “kisstibis” (vagy Leonard Cohen-es..?) dünnyögéssel, mély hanggal, amit gitár és billentyű kísér. Az Elvisz a szél kicsit visszanyúl az Ékszerelmére lemezhez, ritmusos, kicsit ordibálós – ez is “bolond” szöveg. Azt hittem, hogy a Noir Désir-hez “matat” (a nemrég feloszlott francia zenekar Le vent nous portera című gyönyörűszép dalát Elviszi a szél címmel a Kistehén is feldolgozta a Kalandorok című film betétdalaként), de nem, sőt egyáltalán, s ez nagyon rendben van. Egyszerű zongorakíséretes a Cukrot öntök, mintha a harmincas évekbeli pesti lokálzenét hozná vissza, olyan “budapestbáros” :-) A Turning to the Blue ismét angol, Tom Waits mindig is hatással volt a Quimby-műhelyre, s ez ebből a dalból is nagyon jól kiérezhető. Van egy magyar szövegrész is benne („Eleven húsomon vak katonák gyalogolnak át/ Hallani vélem a recsegő csontok pokoli zaját”), amiről nekem a székelyudvarhelyi Európa Hátsó Udvara zenekar egyik sora csengett be a Bolondokházából. Ez úgy hangzott valamikor a nyolcvanas években, hogy „Valakinek már játszani kéne/ A megtelt poharak dallamát/ Csakis azért, hogy túlharsogja/ Az összetört csontok himnuszát...” Tömény hard rockként kezdődik (még az Enter sadman-t is ki lehet olvasni belőle :-) ) a Leszek ma én a tied – a szöveget írta és énekli Varga Livius, a refrénben fúvósszekció, a vége fele egy nem tipikus gitárszólót visz bele Kiss Tibi. A tizenegyedik dal (még sok van!), az Amit kergetek ajtónyitással, halk mentőszirénával kezdődik, ez a szerzemény olyan “kilégzéses”, lehet, hogy még abból, a rehabos a korszakból maradt (“Szívélyes üdvözletem küldöm/ Erről a szimpatikus helyről/ Emelném poharam/ De az asztal alattam eldől”) a tarsolyban. A Tébolyda vidáman kezdődik, laza, kellemes, ám a szöveg kissé horrorisztikus („Kómában fekvő idegenek/ Fogaik között szorítják/ A remény rózsaszín magvait/ És a fejemben zúgnak a szirénák - traktorral mentek a szívén át”). Cimbalom és klarinét is keveredik bele, a zenekarnak állandó szokása és stílusjegye is az ilyesféle eklektikusság, ami itt is nagyon a helyén van. A Lepedőország úgy kezdődik, mint a Most múlik pontosan: a szöveget a trombitás Kárpáti József (Dodi) írta, ő is énekli. Lírai „mese”, halk, szürreális, plusz van itt is egy meghatározó „költői kép”, a „kicsempézett domboldal szikével és drótokkal”. Jön a Gekkó boogie – ha boogie és Quimby, akkor Bordély boogie, angolul értelemszerűen. Kezdem úgy felfogni, hogy ez a lemez az előbbieknek a folytatása – legalábbis első hallásra. No de a Jekyll és Hide szerintem a legdögösebb az albumról – a jól ismert tudathasadásos történet feldolgozása Kiss Tibi-módra. Nem slágeres, a bulikban, koncerteken inkább a fiúk fognak beindulni tőle megérzésem szerint – benne van egy kicsit ebben is egy régi dal, mégpedig a Parafenomén… A szöveg végén pedig van egy vagány “csavarás” (“Ettől az elméje azonnal kettévált/ Így lett Dr. Jekyll és Mr. Hyde/ Azóta harcol a jó és a rossz szokás/ Én meg csak drukkolok neki/ hogy menjen a kézfogás”), amit lehet majd torkunkszakadtából üvölteni a koncerten. A legkedvesebb, legénekelhetőbb szerzemény a címadó dal, a Kicsi ország: na, ezt lehet majd énekelgetni kocsmában, kocsiban, itt-ott, van benne soráthajlás, fütyörészés, egy Kiss-féle számadás az élettel, mindennel. Vidám, vicces, ironikus kis dal, akárcsak a zárószám (Múló idő), ami szintén bolondos, kissé giccses (ez még a szövegben is elhangzik! :-)), illetve laza kievezés (egyelőre) a “kvimbi-bugyorból”.

A Quimby saját, jól összecsippentgetett és jól összerakott stílust szült-teremtett az elmúlt majd két évtizedben – a mostani lemez egy újfajta összegzése az eddigieknek, mind szövegben, mind pedig zenében, mert nagyjából minden benne van, amit az eddigi lemezeken hallhattunk. Most nincs új a nap alatt (ja, megújult az együttes honlapja, a www.quimby.hu !), mint volt a Kilégzés idején, nem üt akkorát a lemez, de rajongóknak mindenképpen meg kell hallgatni a 17 új szerzeményt – egyébként a Kilégzésen is pont ennyi volt. Az egy hallgatásból több lesz, majd még több. Ameddig a szívünkhöz nőnek ezek a dalok is.

(Rendészet, nyelvészet – Poliţist, adjectiv, rendezte: Corneliu Porumboiu, 2009)

A román filmrendezők fiatal generációjának újabb sikerfilmje a kisvárosi rendőr vívódására felépített alkotás. Nemcsak idehaza, hanem külföldön is egyre jobban értékelik Cristian Mungiu, Corneliu Porumboiu, Radu Mintean vagy a tragikus körülmények között elhunyt Cristian Nemescu munkáit.
A fiatal városi rendőr egy újgazdag család iskolás gyereke után nyomoz nap mint nap – a srác füvet szív rendszeresen, sőt ismerőseinek is ad belőle. Cristi (akinek figuráját Dragoş Bucur jeleníti meg – lassan az egyik legismertebb román színésszé lesz) tisztában van a helyzettel és a törvénnyel is: tudja, hogy néhány száz vagy ezer kilométerrel nyugatabbra ezt a törvény már nem bünteti, és őt azért gyötrik a kétségek, mert bár eleget tesz a szakmai követelményeknek, nem akarja börtönbe juttatni a diákot. Nem akar kettétörni egy életet néhány füves cigiért – azonban felettesének, illetve egy ügyésznek erről teljesen más a véleménye. A „dom’ procuror” és a „domnu’ sef” beszédéből megkapjuk azt, hogy hol élünk, hogy szálljunk le a földre – az új évezred hajnalán itt tartunk, még mindig ezek a figurák mondják meg a tutit, seggükből fújdogál a passzátszél. Ezek az alakok Románia társadalmának minden szintjén ott vannak, ezek miatt képtelen haladni húsz éve ez az ország. A "legea-i lege, dom-le" tőmondattal talán mindent érzékeltetnek, ezeknek hiába magyarázol és érvelsz szépen, hogy né, ez itt már kicsit túlhaladott - ők továbbra is megmaradnak a nő- és névnapozások, a "musamalizálás", a hétvégi miccssütés és a kezükbe adott hatalommal való sűrű visszaélés szintjén. Ők már így halnak meg, holott húsz évvel ezelőtt azt rebesgették, hogy egy generáció ki kell haljon azért, hogy működni kezdjen ez az ország. Nem egy generációnak kell kihalnia, az most már hétszentség. Az ilyen emberek lángolása sokkal tovább tartott a kilencvenes években, és tart ma is, szakadatlanul, pedig néhány generációnak az kedvezett volna, ha addig maradtak volna hatalmon az ilyen és efélék, mint amennyi időt működött a Petőfi-Schiller egyetem.

Porumboiu filmje egyfajta jelzés is, egyben társadalomkritika és kemény odabaszás napjaink Romániájának – akárcsak Volt vagy nem volt? című filmje, amely a kilencvenes évek sárbaragadtságát figurázza ki. S hogy mit tesz Cristi, nekimegy a korlátoknak, vagy nem? Hadd maradjon titok, mert ez a film utolsó percében derül csak ki... A tavalyi Cannes-i fesztiválon igen nagyra értékelték az alkotást.

(Kiscsillag: Örökre szívembe zártalak, 2009)

Lovasi András másik zenekara (hobbizenekart most már nem írnék, mert az anakronisztikus volna két lemez után), a Kiscsillag 2009 tavaszán adta ki Örökre szívembe zártalak címmel második stúdiólemezét. Bár néhány szám már ismert volt, mert kislemezen, válogatás CD-n vagy más albumán már megjelent, a dobos cserén átesett kvartett ismét egy dögös, táncolható és a Kispál és a Borzhoz nem igazán hasonlítható albumot készített.

Címadónak számít az Örökre, mert a refrén a lemez címe – pesszimista sorok („Örökre szívembe zártalak,/Belezártalak a nagy sötétségbe,/Neked már nem jön fel ez a nap,/Csak ülni fogsz velem a jó meleg vérbe”) beates muzsikával, amit a Teremőr követ lassú bevezetővel, skába átcsapó ugrálóssal, majd az indie-s, ordítós Jó napot! következik. Jó kezdés után A pénz miatt című dalt már hallottuk Péterfy Bori lemezén, most Lovasi énekli. A Fishing On Orfű ismert dal, Rátgéber László kosárlabdaedző énekli, következik két lassabb, elszállósabb, a Nehézbörtönsúlyzó és az Elegáns tűnődés. Rázósabb az Az a világ nincsen, de ennél még jobb az MR2 Petőfi által igen gyakran játszott és válogatáslemezen is megjelentetett Van-e szándék?: az egyik legbulisabb Kiscsillag-dal az egyes szám első személyben elmondott kiscsaj-vallomás. A Légy szíves! ugyanerről a témáról szól, a Szomszéd pedig mélyértelműbb egy megszűnt de mégis létező kapcsolatról. A Fecskés melankolikusabb („Kis piros csillag repül ki/Aztán lusta repülni/Lehull egy tócsában és sziszeg/Lemarad, mi megyünk tovább”), a záródal pedig az Igazságos – laza, „bítes-rokkos”, mint maga az egész lemez. A borítóra Leskovits került, egyesek szerint kárpótlásul azért, mert néhány dala nem került a lemezre. No meg persze – állítólag – ő a legfotogénebb.

(Joseph Heller: Gold a mennybe megy, 1979)

Joseph Heller jól ír. Illetve írt - sajnos. Ekkora közhellyel illik indítani egy olyan blogot, ami könyvekről, filmekről, lemezekről, koncertekről szólna. Néha szoktam olvasni blogokat, de általában megunom azokat - szerintem így lesz ezzel az én blogkezdeményem is :-) De legalább megpróbálom, mint McMurphy azt a kibaszott emelést, hogy majd beleszakadt. De legalább megpróbálta, bármennyire közhelyes is ez.

A Gold a mennybe megy című Heller-mű mostantól fogva kicsit régecskén, még 1979-ben jelent meg, magyarul 1984 óta olvasható, legalábbis a kezembe akadt könyvtári példány ezt tanúsítja ("Mi ez, antikvárium-blog vagy mi..?!"). Akkor még nem olvastam Hellert, nem ismertem, még jóformán magamat sem, egyébként abban az évben volt a soros foci-Eb, abba voltam belemerülve meg az általános iskolába. Heller hozzám később toppant be, valamikor 1994-ben, természetesen A 22-es csapdájával, annak klasszikus első két mondatával ("Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Yossarian meglátta a lelkészt, és tisztára belehabarodott."), ami a világirodalom egyik legfaszább regénykezdése. Aztán még pár Hellert lenyomtam, közülük a Képzeljétek el és az Isten tudja okoztak maradandó élményeket. A Záróra nem annyira, a Valami történttel pedig valami történt, mert évek óta kínozom, s nem tud elkapni. Gold viszont visz. Visszavisz a hetvenes évek zűrzavaros Amerikájába ("Kit érdekel az már, könyörgöm, Zoli..?"), annak minden mocskába, aljasságába, képmutatósdijába - Heller minden félmondatában baszogatja országát és kormányát a frusztrált Bruce Goldon és környezetén keresztül. Azért ez sem rossz kezdés: "Goldot már sokszor fölkérték, hogy írjon az amerikai zsidó lét élményéről. Szigorúan véve ez nem teljesen igaz. Csak kétszer kérték fel, legutóbb egy asszony Wilmingtonban, Delaware államban, ahová azért ment, hogy tiszteletdíj fejében fölolvasson tanulmányaiból és könyveiből, aztán pedig, amikor megkérték rá, verseiből és novelláiból." Ugye? Gold mindent írt, csak blogot nem. Az nem teljesen lenne nekivaló, de valószínüleg hamar ráharapna a blogírásra is, főleg azért, hogy az valamit előrelendítsen karrierjén. Gold ugyanis karrierista - habár alapjáraton egy szerencsétlen flótás, tönkrement házassággal, telis-tele frusztrációval, elfojtott dolgokkal, akit mindezek tetejében egész környezete szüntelenül baszogat. Gold mégis csörtet előre, mint éhes maci a málnásban, egyre feljebb furakodik - s visz magával, mert akárkit megkísértenének azok a dolgok, amik ebben a cseszegetős sztoriban vannak. Heller abban zseniális, hogy ezt az általa kitalált nevetségesen abszurd világot el is hiteti veled, egy idő után azt gondolod, hogy Amerika jégyhegyének csúcsa körül tényleg minden így vagy ilyenformán működik. A humor, az irónia szenzációsan van adagolva a regényben, noha nem olyan tömény, mint a 22-esben. Ha ez könyvajánló lenne, akkor azt írnám, hogy ha szeretsz zenét hallgatni is olvasás közben, akkor valami hetvenes évekbeli progresszív rock vagy fúziós dzsessz járna mellé (pl. Return to Forever, a kiforrott lemezek), de mivel ez nem könyvajánló, hanem azt sem tudom, hogy mi, nem ajánlok semmit. Mindenki tegyen azt, amit akar, amikor kezébe veszi a Gold a mennybe megy című Heller-őrületet. Nagyon rendben van ez a könyv, tényleg.