(Hegyi Iván: Magyarok NAGY pályán, 2010)

Ezúttal nem zene, nem pop, nem csajok, nem zajok, nem film – most egy könyv, mégpedig fociról. Magyarról, arról a NAGY MAGYAR FOCIRÓL, ami egykor volt, ma már nincs.

Aki szereti a focit, az bizonyára szeret is róla olvasni. Pláne ha magyar, s néhányszor megesett vele, hogy dobogó szívvel énekelte a Himnuszt a Népstadionban vagy a Fradi-pályán, vagy itthon Sokol-rádión hallgatta vagy „búlgárantenna” segítségével nézte sikereket és kudarcokat – mert a foci márcsak ilyen: sikerek és kudarcok, menny és pokol. Kispénz, nagyfoci vagy fordítva, összezavarva Puskás Öcsi híres mondatát. Fociról pedig olvasni (is) kell – s nemcsak nosztalgiázni lehet, hanem sztorizni is. A magyar futball történetének legnagyobb alakjai – habár kaptak jót és rosszat egyaránt életükben és utána – egy ilyen könyvet is kaptak az utókortól. Nem névsorolvasósat, lexikont (ilyenek is vannak bőven), hanem sztorizósat, olvasmányosat – aminek elolvasása után az ember nemcsak arra büszke, hogy magyar, hanem arra is, hogy annak idején megtanult valamennyire focizni, még ma is gyötri, s hogy a mai magyar profi futballisták ilyen „felmenőkkel” rendelkeznek. S talán ezek is kötelezik őket arra, hogy egyre jobbak legyenek. Dzsudzsák, Szalai, Gera, Juhász és a többiek: hotelszobába, pihenőre biztosan jó választás ez a könyv!

Hegyi Iván irodalmi igénnyel ír a magyar futball nagyjairól – manapság, amikor gyakorlatilag minden infót megtalálunk az interneten, igen üdítően tud hatni egy ilyen könyv, ami nem lexikon, de mégis fényképekkel kísért életrajzokat felvonultató, iszonyatos nagy tudásanyagot igénylő munka. Negyvennyolc futballista, illetve edző, sport- és játékvezető, köztük egy riporter is (gondolom kitalálták, hogy kiről van szó...) – s még hányan maradtak ki, még hányan belekerülhettek volna! Ezek az írások nem internetről összemásolt, összefércelt darabok, hanem – mint korábban is jeleztem – irodalmi igénnyel megírt, történetekkel fűszerezett portrék. Mert tudta-e valaki, meg lehet-e keresni interneten, hogy például Mándi Gyulának, a húszas-harmincas évek válogatott futballistájának azért hagyta meg az életét a nyilas keretlegény, mert korábban látta focizni? Hogy Deák Ferenc, a Bamba azért kellett a Fradiból az Újpestbe kerüljön (s a válogatottban csak azért lehetett mindössze húsz meccse...), mert egy siófoki kocsmában kiütött két ávéhást? Hogy Puskás pincérnek nevezte egy alkalommal a futballistákat fehér öltönyben fogadó Rákosi Mátyás rettegett pártfőtitkárt? Nem, ezeket a sztorikat nem lehet interneten megtalálni, hanem egy ilyen könyvből, mint amilyen a Hegyi Iváné – a Népszabadság sportújságírója, rovatvezetője egyszerűen elkápráztat stílusával. Írok példát - az egyes portrék címei egyszerűen fenomenálisak, nagyon találóak: A legek ura (Puskás Ferenc), Az utolsó mohikán (Détári Lajos), Gut, besser, Schlosser (Schlosser Imre), Máig 6 (Bene Ferenc), Kubalónia (Kubala László), Kőszegi kőszobor (Lóránt Gyula), Sporth György (Orth György), Úgy fújt, mint Armstrong (Puhl Sándor). Satöbbi. Hegyi Iván nem a magyar foci egykori dícsőségét siratja, mint szokták azt tenni oly sokan mások – könyvben, tévében, cikkben, kommentben vagy csak úgy egyszerűen, a maguk módján a kocsmaasztal mellett, fölött, esetleg alatt. Nem, nem dicshimnusz, nem dicsőségtabló, hanem egy igényes olvasmány minden fociszerető magyar ember számára. Persze azon már lehetne vitatkozni, hogy miért csak negyvennyolc és miért pont ez a negyvennyolc? Biztosan azért, mert a szerző nem engedett a negyvennyolcból, jegyezhetnénk meg keserédesen, magyarosan. Egyébként a portrék 2009-2010 folyamán megjelentek a Népszabadságban és az interneten is – utóbbiakat is megnéztem, nincs komment alattuk, esetleg egy-kettő. Tényleg nincs hozzáfűznivaló…