(Quimby: Kicsi ország, 2010)

A tavalyi két két középlemez (Ajjajjajj, Lármagyűjtögető) után a Quimby egy teljesen új nagylemezt hozott ki ez év végére, a Kicsi ország december közepén jelent meg. Nem váltja meg a világot, a Kilégzés (2005) szintjét nem hozza, de attól még nagyon „kvimbis”. Igen, kell, hogy létezzen már ez a stílust jelző és nagyon ideillő kifejezés.

Az Intró után belevágnak egy pörgős dalba (Nem volt kulcsom), ami mind zeneileg, mind pedig szöveg szempontjából olyan, amilyeneket megismertünk eddig is. Rockolás némi Leningrad-os beütéssel és ilyen sorokal, hogy „Hazafelé egy kacskaringós lejtő/ Macskakövei vinnyognak felém/ Zárva van már minden búfelejtő/ És egy koldus aprót dob elém”. Buliba jó lesz, az biztos, koncerten is fog mozgatni. Az Ultravaló kezdete melankolikusabb, de a csapattól szintén megszokott dolgot hoz, ám a refrén már poposabb, pattogósabb, kicsit elüt a megszokottól. „Pszichós” – mondanák a laikusok a következő opuszra, aminek a címe A bolond meg a gyermek. Hát ilyet is hallottunk már a Quimbytől, mint ez („Egy kócos majom a szélben/ Egy délibáb a szomjazó mezőn/ Egy angyal fekete fényben/ És egy kóbor macska a lángoló zsupptetőn.”), de a billentyű meg van spékelve efektekkel, s Kárpáti Dodi trombitája, valamint Kiss Tibi gitárja, illetve “hangoskibeszélőkéje” is kísértetiesen “vonyít” bele. Van egy kedves levezető része is, ez az, amit a rádiókban és a bulikban már le fognak keverni. A szebbik nem és a rondább igen – jön egy újabb hangosbeszélős, hangeffektes szerzemény, de mintha erre épült volna az I’ve got a girl is az Ajjajjajj című, öt dalt tartalmazó közép(vagy kis-?)lemezről. Van egy klasszikus rockzenére utaló billentyűfutam is benne, olyan “hetvenesévekes”. Lassú és angol nyelvű ballada a Sail Away, “kisstibis” (vagy Leonard Cohen-es..?) dünnyögéssel, mély hanggal, amit gitár és billentyű kísér. Az Elvisz a szél kicsit visszanyúl az Ékszerelmére lemezhez, ritmusos, kicsit ordibálós – ez is “bolond” szöveg. Azt hittem, hogy a Noir Désir-hez “matat” (a nemrég feloszlott francia zenekar Le vent nous portera című gyönyörűszép dalát Elviszi a szél címmel a Kistehén is feldolgozta a Kalandorok című film betétdalaként), de nem, sőt egyáltalán, s ez nagyon rendben van. Egyszerű zongorakíséretes a Cukrot öntök, mintha a harmincas évekbeli pesti lokálzenét hozná vissza, olyan “budapestbáros” :-) A Turning to the Blue ismét angol, Tom Waits mindig is hatással volt a Quimby-műhelyre, s ez ebből a dalból is nagyon jól kiérezhető. Van egy magyar szövegrész is benne („Eleven húsomon vak katonák gyalogolnak át/ Hallani vélem a recsegő csontok pokoli zaját”), amiről nekem a székelyudvarhelyi Európa Hátsó Udvara zenekar egyik sora csengett be a Bolondokházából. Ez úgy hangzott valamikor a nyolcvanas években, hogy „Valakinek már játszani kéne/ A megtelt poharak dallamát/ Csakis azért, hogy túlharsogja/ Az összetört csontok himnuszát...” Tömény hard rockként kezdődik (még az Enter sadman-t is ki lehet olvasni belőle :-) ) a Leszek ma én a tied – a szöveget írta és énekli Varga Livius, a refrénben fúvósszekció, a vége fele egy nem tipikus gitárszólót visz bele Kiss Tibi. A tizenegyedik dal (még sok van!), az Amit kergetek ajtónyitással, halk mentőszirénával kezdődik, ez a szerzemény olyan “kilégzéses”, lehet, hogy még abból, a rehabos a korszakból maradt (“Szívélyes üdvözletem küldöm/ Erről a szimpatikus helyről/ Emelném poharam/ De az asztal alattam eldől”) a tarsolyban. A Tébolyda vidáman kezdődik, laza, kellemes, ám a szöveg kissé horrorisztikus („Kómában fekvő idegenek/ Fogaik között szorítják/ A remény rózsaszín magvait/ És a fejemben zúgnak a szirénák - traktorral mentek a szívén át”). Cimbalom és klarinét is keveredik bele, a zenekarnak állandó szokása és stílusjegye is az ilyesféle eklektikusság, ami itt is nagyon a helyén van. A Lepedőország úgy kezdődik, mint a Most múlik pontosan: a szöveget a trombitás Kárpáti József (Dodi) írta, ő is énekli. Lírai „mese”, halk, szürreális, plusz van itt is egy meghatározó „költői kép”, a „kicsempézett domboldal szikével és drótokkal”. Jön a Gekkó boogie – ha boogie és Quimby, akkor Bordély boogie, angolul értelemszerűen. Kezdem úgy felfogni, hogy ez a lemez az előbbieknek a folytatása – legalábbis első hallásra. No de a Jekyll és Hide szerintem a legdögösebb az albumról – a jól ismert tudathasadásos történet feldolgozása Kiss Tibi-módra. Nem slágeres, a bulikban, koncerteken inkább a fiúk fognak beindulni tőle megérzésem szerint – benne van egy kicsit ebben is egy régi dal, mégpedig a Parafenomén… A szöveg végén pedig van egy vagány “csavarás” (“Ettől az elméje azonnal kettévált/ Így lett Dr. Jekyll és Mr. Hyde/ Azóta harcol a jó és a rossz szokás/ Én meg csak drukkolok neki/ hogy menjen a kézfogás”), amit lehet majd torkunkszakadtából üvölteni a koncerten. A legkedvesebb, legénekelhetőbb szerzemény a címadó dal, a Kicsi ország: na, ezt lehet majd énekelgetni kocsmában, kocsiban, itt-ott, van benne soráthajlás, fütyörészés, egy Kiss-féle számadás az élettel, mindennel. Vidám, vicces, ironikus kis dal, akárcsak a zárószám (Múló idő), ami szintén bolondos, kissé giccses (ez még a szövegben is elhangzik! :-)), illetve laza kievezés (egyelőre) a “kvimbi-bugyorból”.

A Quimby saját, jól összecsippentgetett és jól összerakott stílust szült-teremtett az elmúlt majd két évtizedben – a mostani lemez egy újfajta összegzése az eddigieknek, mind szövegben, mind pedig zenében, mert nagyjából minden benne van, amit az eddigi lemezeken hallhattunk. Most nincs új a nap alatt (ja, megújult az együttes honlapja, a www.quimby.hu !), mint volt a Kilégzés idején, nem üt akkorát a lemez, de rajongóknak mindenképpen meg kell hallgatni a 17 új szerzeményt – egyébként a Kilégzésen is pont ennyi volt. Az egy hallgatásból több lesz, majd még több. Ameddig a szívünkhöz nőnek ezek a dalok is.