A király beszéde egy kibaszottul jó film – ezt a jelzőt akarattal, alaposan átgondolva írtam ide. És nem véletlenül.
(Tom Hooper: A király beszéde – The King’s Speech, 2010)
Sokan fanyalogva fogadták, hogy az idei Oscar-gálán A király beszéde című angol film vitte el a legtöbb díjat, holott szerintük a Közösségi háló vagy A félszemű érdemeltek volna többet vagy egyáltalán. Ez minden február végén így van, tapsolók és fanyalgók érvelnek, kommentelnek, satöbbi. Túl azon, hogy jómagam a cannes-i vagy a berlini díjakat szakmailag sokkal nagyobbra tartom, mint a showbiznisz egyik legnagyobb televíziós megnyilvánulását, az oszKÁRosdit, a filmeket megnézve – szerény véleményem szerint – Tom Hooper filmje abszolút megérdemelten csapott oda az Eredet-féle sci-fi-süketelésnek, a Coen-tesók sztenderd-westernjének, illetve a Facebook-sztori színészekkel eljátszatott, Justin Timberlake-kel „felturbózott” dokfilmjének. No meg az egész filmes szakmának.
Tom Hooper nem ma kezdte a szakmát – igaz, hogy nem Hollywood a vadászterülete és eddig főleg tévéfilmeket rendezett, de a 2009-ben elkészült életrajzi filmjével, a híres angol fociedzőről, Brian Clough-ról készített munkájával már letett valamit az asztalra. Az elátkozott Leeds United percről-percre igaz sztorit mesél el, akárcsak A király beszéde. VI. György király (gyengébbek kedvéért: hatodik György király, a jelenlegi brit uralkodó, II. Erzsébet királynő édesapja) valóban beszédhibás volt és a harmincas években a királyi családon belül és kívül rengeteg kellemetlenség érte – ezért felesége, Erzsébet királyné (és nem királynő! – később Queen Mom néven ismerte a nagyvilág, 2002-ben százegy évesen hunyt el) minden követ megmozgatott, hogy férje – aki akkor még nem volt leendő király – beszédhibáját, kóros dadogását meggyógyíttassa. Onnantól beszélhetünk a király beszédéről, hogy 1936-ban György testvére, VIII. Edward lemondott a trónról öccse javára – s ekkor már forrongott Európa, a második világháború rémséges fellegei már ott lebegtek felette. Tom Hooper filmjében a harmincas évek Angliájába visz, a királyi család mindennapjaiba, s az ott eltöltött két óra alatt egy – laikus néző számára – igen hiteles világot ábrázol. A cipők kopogása, egy mikrofon megigazítása, egy bot koppanása, a gramofon megszólalása, az üveggolyók csörgése, egy-egy ködös utca látványa mind-mind szenzációs a kép és a hang szempontjából is. Nem beszélve Colin Firth játékáról, ami szintén lenyűgöző – a némiképp frusztrált, visszahúzódó leendő királyt szenzációsan alakítja, nem mellékesen a legjobb férfi főszereplő díját kapta érte.
Maga a téma is nagyon jó: nem kiabálom el, de szerintem lesz még olyan film a közeljövőben, ami a brit uralkodócsalád egyik tagjáról szól – Stephen Frears a jelenlegi királynőről készített filmje után a Hooper-alkotás egyelőre a második a sorban.
S hogy miért írtam le a bevezetőben a kibaszott szót? Azért, mert az Oscar-gálán és azt követően szem- és fültanúi lehettünk annak a nagyon nevetséges amerikai prüdériának, ami olyannyira jellemzi világunkat. A gálán Melissa Leo (a legjobb női mellékszereplő, A harcos című filmben nyújtott alakításáért) száján kiszaladt egy fuckin’, ami hangos felháborodást váltott ki. Akárcsak A király beszédében az egyik jelenet: a királyt meggyógyító logopédus (Geoffrey Rush szintén szenzációsan alakítja Lionel Logue-et!) kérésére az akkor még nem uralkodó ugrálva ordít és sűrűn egymásután mondja ki ugyanezt a szót – egyszóval kiadja magából a feszültséget. S láss csodát, a világon ma vannak olyan országok, mozik, ahol ezt a jelenetet nem lehetett bemutatni, ki kellett venni a filmből. Hát az eszem megáll, baszdmeg! Az nem baj, hogy az Eredetben tucatszámra, illetve halomra lövik az embereket, az sem baj, hogy A félszeműben az asztalon levágják az ujjait egy bűnözőnek, egy másikat meg közvetlen közelről pofán lőnek, s további néhányakat más testrészeiken, ezek egyike sem baj, de ha valaki kiejti a száján a fuckin’ szót, attól felhördül és összedől ez a prűd, álszent világ, amiben élünk. Na, ne: A király beszéde igenis egy kibaszottul jó film, még ha ezt sokan nem is tudják lenyelni – az Avatarokhoz, Eredetekhez szokott agyaknak valóban unalmas lehet, de akiknek a mozi, a filmművészet nemcsak a számítógépes akciókat, az agykikapcsolást, a konzumidiotizmust és a vérontást jelenti, azok egy igen tartalmas, tanulságos, gyönyörű alkotást láthatnak.
