Két román dokumentumfilm – az egyik a másikból következik. Egyik a „fődéstyéptről”, a másik pedig az utána jövőkről.
(Andrei Ujică: Nicolae Ceauşescu önéletrajza – Autobiografia lui Nicolae Ceauşescu – 2010 és Alexandru Solomon: Kapitalizmus – A mi titkos receptünk – Kapitalism – Reţeta noastră secretă – 2010)
Nem véletlenül akarok erről a két filmről egyszerre írni: az egyik a másik következménye, s ez ott is észrevehető, hogy a néhai diktátorról készült három órás film befejező képei (utolsó percei) az ország vezető újgazdagjairól szóló alkotás első perceiben is visszaköszönnek. Utóbbiban lelövik az öreget, indul a másik sztori.
Arra, hogy ki néz manapság ilyen filmeket, nem igazán akarok kitérni – ám azt sietve ideírom, hogy nem tizenéveseknek való dolgok ezek, úgy gondolom, hogy őket ez nem igazán érdekli, nem is kell, hogy érdekelje. Ez a szüleik, illetve nagyszüleik világa, örvendjenek, hogy nekik nem kellett ezt megtapasztalniuk. Itt főleg az “öregről” készült háromórás megadokura gondolok, ami tulajdonképpen nem más, mint a Román Televízió több száz órányi idevonatkozó archívumából válogatott és nagyjából kronologikus sorrendbe rakott karriertörténet. Feltevődik az a kérdés is, hogy minek néz az ember ilyesmit, hát annakidején nem volt elég, hogy csak őt kellett nézni naphosszat (bocs, napi két órát..)..? Igen, ezt a filmet azok nézzék meg, akik nem nosztalgiázni akarnak, hanem kíváncsiak a múltra – mert az azért tagadhatatlan, hogy a mai állapotok órási százalékban annak a bizonyos “aranykornak” is köszönhetőek. Nem azért néz az ember ilyen dokfilmet, mert annakidején jobb lett volna – egyáltalán nem volt jobb, sőt. Nem lehet elmenni szó nélkül a tönkretett vagy elvett emberi életek tízezrei mellett, a megnyomorított gyerekkorok is magukért kiáltanak. Utóbbira jó példa Dragomán György A fehér király című kötete, de erről talán egy következő bejegyzésben.
A keret az 1989 december 25-én történtek néhány jelenete, a kivégzés előtti, azóta színházakban, filmekben feldolgozott kérdezz-felelek – az “ün fácá márii adunörj nácionálé” ismételgetése – ez van a film elején, illetve végén, a sortűz és a holttestvizsgálat nincs benne. Az olténiai csiszlik tündöklése és bukása, az a bizonyos 24 hosszú év mindenféle narráció és felirat nélkül van bemutatva, ezért némi tájékozottság azért nem árt a témához. Kezdődik minden a hatalom megszerzésével, az előd, Gheorghe Gheorghiu-Dej temetésével, 1965-ben vagyunk: igazi sztálinista temetés, özönlik a popor a ravatalhoz, a koporsó mellett már ott sürög-forog a negyvenhét éves egykori suszterinas, aki folytatja elődje szembefordulási politikáját a szovjet nagytestvérrel – Dubcek bukaresti látogatása után Ceauşescu dörgedelmes beszédben ítéli el a csehszlovákiai intervenciót. Aztán minden szépen, sorban – a nyugati utak (Amerika, Nagy Britannia, stb.) jelenetei, az idelátogató nagyokkal (pl. Charles de Gaulle-lal) való parolázgatások, majd azok a felvételek, amiktől tulajdonképpen behülyült az öreg, a kínai és észak-koreai látogatások. Amit itt lát(t)unk, az már abszurd, de “Nyikuláj” arcán a megdöbbenéstől keveredett öröm már azt mutatja, hogy igen, igen, én is ilyet szeretnék! – és innen egyenes az út az ismert grandomániájáig. A film trailer-ét is innen választották, totális Abszurdisztán, amikor az észak-koreai énekesnő románul énekel.
Az egész film – habár dokumentum – valahogy mégis nagyon személyes. A sok közeli felvétel közel hozza a gyűlölt diktátort, akinek egy-egy félszeg mozdulatát, határozatlan tekintetét is el lehet kapni. Ilyen képsorok az 1977-es bukaresti földrengés filmkockái, vagy az anyja temetésén résztvevő “nagy ember” közömbös pislogása. Van azonban nagyon sok vidám kép: több vadászat, tengeri fürdőzés Elenával, poharazgatás, tánc, röplabdázás, kirándulás, buli, stb. Élték az életüket, miközben a nép nagyrésze pokolba kívánta őket.
A számára keserű vég abszurdba hajlik – utolsó évéből van az felvétel, amikor a lepukkant Bukarest utcáin élelmiszerboltokat látogatni viszik a már megroggyant öreget. Fogdossa ott a kenyereket, biccent, már lassabban integet, s az ember már azt hinné, hogy ő se tudja, hogy éppen mi van. Kivel, kikkel akarták elhitetni 1989-ben, hogy minden jól van..? Persze utólag könnyű okosnak lennem, de akkoriban egy magamfajta általános sulis is nagyjából tisztában volt a helyzettel, ha benézett egy “alimentárába” – jó, ehhez kellett a cserszegő Szabad Európa Rádió is. Amit az öreg – nyilván - ki nem állhatott, s a filmben is van olyan rész, amikor az említett rádió ellen “interpellál”.
Hiányoltam pár felvételt az 1984-es los angelesi olimpia körül történtekről (mint ismert, a szocialista blokkból egyedül a románok vettek részt és ez a legsikerültebb olimpiájuk volt az érmek szempontjából), mert ez is a 68-as eseményekhez hasonlóan fityiszmutatás volt a nagytesónak. De talán az utolsó bemutatás – mert a Varsói Szerződés államainak konferenciáján, illetve azt követően már látszik a gondterheltség és az, hogy igen közel a vég. Elena és más vén trottyok állnak az 1989 december 20-án este elmondott tévébeszéd körítéseként, s aztán ott vagyunk a târgovişte-i kaszárnyában, az utolsó állomáson. Sfârşit.**
A másik sztori. Újgazdagék. No nem a kisvárosi tolvajok, párttitkárok ivadékaiból lett sznob kispöcsök, hanem a legnagyobbak – róluk szól Alexandru Solomon hetvenperces, narrációval és gyurmajelenetekkel is bőven ellátott eszmefuttatása. A névsor illusztris (s gondolom, hogy azért nem teljes, mert egyesek nem álltak kötélnek) és ismert: Dan Voiculescu, Dinu Patriciu, George Copos, George Pădure, Dan Diaconescu, Gigi Becali. Igen, ők, a nagymenők. Interjúk velük, amiben készségesen magyarázzák a bizonyítványt, amikben van valami tipikusan itteni, tipikusan balkáni – a rendező hiába állítja szembe velük a sajtóban kirobbant botrányokat, ők megmondják a tutit, miszerint amíg nincsenek rács mögött, addig ők az urak, s a “cárá déstyépcilor” az ők országuk, amit jelképesen felosztottak. Ők azok, akik a kommunista Románia rendszerváltásának nyertesei, akik – ahogy mondani szoktuk – szétlopták az országot. A film azonban ezt nem bizonyítja, nem is ez a célja, de a felépítése, érvelése és néhány interjúrészlet azonban önmagáért beszél: fiktív, de jó, ahogy Ceauşescu visszajön húsz év múlva és „benéz” Bukarestbe, s hogy mit szól mindehhez – vicces, abszurd eszmefuttatások, megfűszerezve az interjúkkal, az új szereplők által alakított szerepekkel. S hogy mit szól mindehhez Dan Diaconescu (vagy Dan Senzaţionescu, a Zero Tv alja-bulvártévé multimiliomosa)? Elmondja ő, kérem, az ő „garsonierájából”, ami a közhiedelemmel ellentétben egy hatalmas tévéstúdió, hogy ha Ceauşescu annkidején talk-showokban konfrontálódott volna alattvalóival, akkor bizony sokáig húzhatta volna. Mert Románia már csak ilyen – az emberek éjszakai showra vágynak, egyedül ez ad nekik boldogságot, illetve az, hogyha más kárát láthatják és azt névtelenül kommentálhatják. A popor ezen a szinten van, s tudják jól mindezt nemcsak Dan, a nemzetmentő tévésztár, hanem Gigi is, aki szerintem kevés időt „kap” a filmben, nincs is kimondottan vele készült interjú – a foci a másik kábítószer, amit le lehet nyomni a nép torkán. Copos egyebet nyom le – pl. süteményeket, a szó szoros értelmében. Ő tűnik egyébként a legtisztábbnak, az egykori „utécsés”, aki már akkor tudta, hogy mit kell csinálni, amikor a KISZ szájjal kiejtve nem csókot jelentett, hanem ifjúsági szervezetet. Voiculescu múltja talán a legkompromittálóbb közülük – egy egykori angol nyelvű interjú azt sugallja, hogy a rendszerváltás környékén iszonyatos mennyiségű, külföldre juttatott pénz tűnt el közönkézül bizonyos beavatottak zsebében. S az egyik legjellemzőbb történet George Pădure vallomásából való - meséli, hogy valamikor egy önkormányzati képviselő kollégája ápertén feltette neki az kérdést: mondd, mit lehet innen még ellopni? Mert talán ez az egyik legmélyebb, bár nem hangsúlyozott dimenzió: a lopás, a szégyentelen lopás, az erkölcstelenség, ami ugyan nem egyedülálló a világon, de itt, ebben a felében valahogy nagyon gyökeret tudott ereszteni. Hogy miért, arra nem ad választ a dokfilm rendezője. Nem célom és nem tisztem nekem sem – csupán írtam egy bejegyzést egy blogba, azelőtt pedig rászántam néhány órát a két film megnézésére. Azalatt legalább nem loptam, ahogy azelőtt sem. Mert már nincs mit.
* Románia, az okosok országa – fonetikus (a román nyelvben a deştept szó szerinti fordításban okost, esetleg felébredettet jelent, azonban az utóbbi húsz évben a szó jelentése úgy módosult, hogy inkább az „élelmes” kifejezés lenne a legmegfelelőbb, az ún. „jég hátán is megélő” személyekre értjük)
** Vége. (román)
