Két könyv, szerintem rokonok – az egyik viccesebb és ártatlanabb, a másik nagyon kegyetlen. Nem pop, nem zajok. Könyvek. Két olyan könyv, amit szerintem nem szabad kihagyni. Ja, asszem, hogy most divatosak is. De ettől még nagyon jók.

(Dragomán György: A fehér király, 2005 + Herta Müller: A róka volt a vadász, 1992)


Csernobil hatása a focipályán

Aki a nyolcvanas években volt gyerek, néhány mondat után rákattan A fehér királyra. Én akkor voltam, s mivel elég jó a memóriám, sokszor azon kaptam magam, hogy olvasás közben elkalandozok, mert velem is történtek ilyesmik. Jó, az én apámat nem vitték el “koncsentrára” a “Kánálhoz”, de a mezei focizásból, a környezetünkben élő felnőttekkel való apró vagy nagyobb konfliktusokból, a sorbaállásból, a fekete-fehér tévéadásokból és a mindent átitató ideológiákból és egyéb sajátosságokból nekünk is kijutott bőven. A vasárnap délelőtti osztagösszejövetelekből, a bandaháborúkból, a csernobili katasztrófa utáni napok hangulatából, az aszfalton való focizásból, a párttitkár elvtárs látványából eleget hoztunk magunkkal útravalóul az életbe. Most is itt van az agyamban.
Szóval A fehér király egy sajátos történetfüzér a nyolcvanas évekből: az 1988-ban gyerekfejjel Magyarországra települt Dragomán György egészen biztosan gyerekkora élményeiből táplálkozott, amikor megírta ezt a sodró erejű könyvet. A sztorik egyébként külön-külön is megállják a helyüket, de a kb. tizenkét éves, Dzsátá becenévre hallgató kissrác történetein végigvonulnak ugyanazok a szereplők (a focizó és verekedő barátok, a nagyapa, az elhurcolt apa, stb) és egységes egésszé formálják az írásokat. Igen, valahogy így érezhetett akkor egy alsó tagozatos kisdiák, lavírozva a diktatúra mindennapjaiban az emberi gerinctelenség, a félelem, a nincstelenség, a kiszolgáltatottság és sok más egyéb között. Igen sajátos hangvételű a szöveg, nem vagyok meggyőződve, hogy a rendszerváltás utáni generáció, vagy a Hegyeshalomtól nyugatra élők (pontosan nem tudom, de vagy harminc nyelvre lefordították már A fehér királyt) mennyire kapnák el a fonalat. Legyen itt egy részlet az Ugrás című, sorrendben a második írásból, eszméletlen hosszú, de kurvajó rész: “Aztán megkérdezte, hogy szeretjük-e a hazánkat, és mi persze bólintottunk, még Janika is, pedig Janika jehovista volt, és a jehovisták se pionírok nem lehetnek, se a hazát nem szerethetik, aztán az ezredes azt kérdezte, hogy tudjuk-e, mi az, hogy rádióaktivitás, mondtam, hogy nem, mi még nem tanultunk fizikát, de a Haza Védelme foglalkozáson tanultuk, hogy atomvillanás esetén az embernek el kell takarnia az arcát és be kell mászni az asztal alá, vagy az ágy alá, és aztán jelentkeznie kell a vegyvédelmi parancsnokságon védőfelszerelésért, és a Haza Védelme tankönyvben a rádióaktivitásról is írtak, hogy a sugárzások átmennek mindenen, és károsítják az élő szervezetet, a tiszt bólintott, azt mondta, neki is van két fia, ekkorák pont, mint mi, és azért mondja el nekünk, amit most elmond, de ha valakinek is beszélni merünk róla, akkor álhírterjesztésért javítóintézetbe kerülünk, apánkat meg anyánkat pedig börtönbe küldik, megértettük, kérdezte, és mi bólintottunk, de ő azt mondta, hogy rendes választ akar, és akkor mondtuk, hogy igenis megértettük ezredes elvtárs, még Janika is elvette az arca elől a törülközőt és ő is velem együtt mondta, annyira meg volt ijedve, és akkor az ezredes azt mondta, hogy éjszaka baleset történt a Nagyszovjetunió egyik atomerőművében, és a szél idehozta a rádióaktivitást, és igazság szerint nem is volna szabad megtartani a meccset, de nem akarnak pánikot, úgyhogy meg lesz tartva, de ő azt tanácsolja nekünk, kapusoknak, hogy ne vetődjünk, és kerüljük a kapcsolatot a labdával, mert az összeszedi a rádióaktivitást a fűből, és egyáltalán, vigyázzunk magunkra, mert szép, egészséges gyerekek vagyunk, aztán még adott egy-egy ilyen fehér tablettát, azt mondta, hogy azt ott helyben be kell vegyük, csak jód, ne féljünk, és csak miután bevettük, akkor jutott eszembe, hogy egyszer láttam egy filmet a németekről, hogy ilyen fehér tablettákkal mérgezték meg magukat, és lehet, hogy az ezredes elvtárs is meg akar minket mérgezni, mert megbánta, hogy elmondta nekünk ezt a balesetet, és láttam, hogy Janika is erre gondol, de nem haltunk meg, a tablettának meg kesernyés íze volt, de nem mandulaízű volt, mert én tudtam, hogy a méreg az mandulaízű.” Eszméletlen, zseniális: “MERT AZ ÖSSZESZEDI A RÁDIÓAKTIVITÁST A FŰBŐL”!!!.

Csajok a Béga-partról 

Csajok, de milyenek! “És sápadtan feljön a nap/ A megszomorítottak/ Sőt a megalázottak is/ Szép ruhába bújnak.” Nem tudtam kihagyni ezt a Kispál és a Borz-dalszövegrészletet (Etetés), vannak, akik azt vallják, hogy aki beleássa magát a Lovasi-szövegekbe, mindig bekattan valamire valami. Valahogy így voltam a 2009-ben Nobel-díjas Herta Müller könyvét olvasva – fűzzem gyorsan hozzá, hogy a díjazottak könyveit a bejelentések után egyből soha nem olvasom el („bőcsességből”), csak utána egy-két vagy néhány évvel. Hát így érkeztem el ahhoz a könyvhöz, ami az egyik legkegyetlenebb olvasmányélményem volt. Nem is ment egyből, de magamra erőszakoltam, mert mégis vitt valami benne. Ha a nyolcvanas években már elrúgom a huszonötöt vagy a harmincat, ez a könyv kikészített volna teljesen. Ha valaki látta a 4 hónap, 3 hét, 2 nap című filmet, tudja, hogy mire gondolok – azt a lélekszaggató korszakot elektrosokkal sem lehetne kicsapatni azoknak a fejéből, akik átélték. A gyerekkor az egy dolog volt azokban az években, de hogy a diktatúra utolsó éveit felnőtt vagy fiatal fejjel hogy lehetett túlélni, az a mai napig is talány számomra. Jó, például úgy, hogy lelépett innen az ember, s ha szerencséje volt, akkor nem lőttek a Dunába vagy nem verték hetekig a milícián vagy a szekuritátén azok, akikből ma sokan vígan jönnek ki a házból, autóba ülnek és elmennek céget vezetni vagy politizálni. A két csaj, Clara és Adina Temesváron (ahogy a sorok közül kijön, erről a városról van szó, a Béga cementlapos partjáról – egyébként A fehér király helyszínéül Marosvásárhelyt lazán el lehet képzelni a leírásokból és a nevekből, de ott lehet, hogy ez nem érdekes) élik körülbelül azt az életet, amit Herta Müller élhetett akkoriban Romániában addig, amíg ki nem telepedett nagy nehezen az akkori Nyugat-Németországba. Nagyon nehéz könyv egyébként, nem győzöm hangsúlyozni. A mindennapi szerencsétlenkedés, megalázás közepette a félelem beleng mindent, valóságos szaga van a regény lapjain. Rövid, tömör mondatok, amik még jobban érzékeltetik azt a kort, azt a hangulatot, amibe akkor belealázták elvtársék az akkori huszon-harmincéveseket. Egy részlet, jellemző: „Néha lövés hallatszik messziről, mondta Liviu. Nem hangosabb, mint amikor reccsen egy ág. Csak más, egészen más. Elhallgatnak a kutyák, azután újrakezdik, hangosabban, mint előtte. Lehet tudni, hogy valaki ki akart menni az éjszakába, át akart úszni a Dunán, a határon. Egyedül, tette hozzá, ha utána vége, akkor tudni lehet, hogy egyedül. Az ember ilyenkor az asztal szélét nézi, megszorítja a széktámlát, és kis időre lehunyja a szemét. Iszom, monta Liviu.” Persze a regény végén megjönnek azok a képek is, amikor Ceauşescu szétlőve fekszik a kaszárnya fala előtt, tehát egyfajta megkönnyebbüléssel tudod letenni a könyvet a sok kegyetlenség, Dunába lövés, mocskolódás után. Néhány mondat a könyv utolsó lapjairól, ízelítőűl: „Az operaház vastag faajtaján képek. Paul fölemeli a kezét, egy öregember kucsmája fölé. Ujja megérinti az egyik képet. Pavel arca, a szája mosolyog, inggallérja fölött anyajegy. Valamivel lejjebb Adina ujja érint meg egy arcot, azét a férfiét, aki belevizelt a folyóba, és közvetlenül utána úgy tudott végigmenni a parton, mint egy csöndes ember.  A képek alatt felirat: ŐK LŐTTEK.” És egy másik rövid részlet: „A cseléd lányából igazgató lett, az igazgatóból tornatanár, a tornatanárból szakszervezeti vezető, a fizikatanárból a demokratikus változások felelőse. A takarítónő végigmegy a söprűvel a folyosókon, és a képek üres helyén leporolja a falat.” Ez nagyon el van találva. Ezek után nem csoda, hogy az írónő Nobel-díja idehaza egyáltalán nem volt nagydobra verve. Még csak egy mondat, a borítóról: együtt a reklám (a Nobel-díj jelzése) és egy "Dácsija" - nem tartottam viccesnek egyáltalán.

A hangoskönyv – egy másik élmény

Ha unsz olvasni, próbálkozz meg a hangoskönyvvel – A fehér királynak ugyanis létezik már rádiószínház-verziója is. Én ezt a könyv elolvasása után hallgattam meg – nem mellékes, hogy két nagyon jó színész, Scherer Péter és Hajduk Károly olvassák fel, a hangok történetenként változnak. A jó hangoskönyveket egyesek szerint azokból lehet csinálni, amelyek egyes szám első személyben szólnak – a Dragomán-könyv ilyen. Egyszerűen más élmény a meghallgatás az olvasás után – sok olyan dolog jön le másképp, mint mikor olvasod. Érdemes. Ja, még valami: az sem véletlen és mellékes, hogy a Müller-könyv utószavát A halál birodalma címmel Dragomán György írta.

A “rokonság”

Ide aztán sok mindent fel lehetne és kellene sorolni, kezdve George Orwell 1984-étől Salinger Zabhegyezőjéig (Dzsátá monológjai néhol nagyon hasonlítanak Holden Caulfield hasonló életérzéseihez) sok könyv, illetve film, történet beugrik. Ami A fehér királyt illeti, feltétlenül meg kell említenem A papa szolgálati útra ment című Emir Kusturica-filmet, ami pedig a Müller-könyvhöz kapcsolódik, az az említett Cristian Mungiu-film a két lányról. Ha már film, akkor A mások élete is idetartozik, A róka volt a vadászban pedig felbukkan az az “urban legend” is, amikor a körhintát úgy felejtik és az elvtársak reggelig keringenek rajta. Cristian Mungiu Emlékek az aranykorból című filmje szintén feldolgozza ezt a valamikori való, de utána kiszínezett történetet, akárcsak Bálint Tibor az Esti szédülések című novellájában (a történet itt már a kapatos násznépről szól). De lehetne folytatni a sort ezekről a filmekről, könyvekről, tegyétek meg hozzászólásokban, ha tetszett ez a blogbejegyzés, vagy olvastátok a könyveket.