Minden belőle indult, ami a rakendróllt illeti – két hónapja meg véget ért. Nem halt meg senki.

(Hobo Blues Band: Halj meg és nagy leszel! – Greatest Hits, 2011 + Hobo Blues Band búcsúkoncert, 2011 február 12.)

Tavaly nyáron a Kispál és a Borz hagyta abba, idén februártól pedig a Hobo Blues Band nem muzsikál tovább. Mármint együtt. Tudom, hogy két külön világról, korszakról és stílusról van szó, nem is akarom párhuzamba állítani Lovasiék meg Hobo munkásságát, csak februárban részese voltam a HBB-búcsúnak a Sportarénában s illdomos lenne írnom róla a blogomban, még ha megkésve is. No meg másért is.
A búcsúkoncertet követő hétfőn írtam egy cikket a www.uh.ro-ra, az írás nem sokkal később Hobo holnapján  is megjelent, ezt a bejegyzés végén találod meg. Görgess tovább, ha azt akarod most olvasni, de ott van a helyén, amúgy meg hosszú ez a poszt. Esetleg dőlj hátra, gyújts rá és nyiss ki egy sört, mert zenés-emlékezős utazás jön. Megpróbálom elmesélni az én Hobo-történetemet.
Mindössze 13 éves voltam, s ahogy visszaemlékszem, kb. akkor ért véget a gyerekkorom, még ha egyesek szerint ez a mai napig tart is. Abban az élethelyzetben csak nyomokban ismertük, hogy mi is az a rockzene, hogyan működik egy gitár (mondjuk a mieink, tehát az enyém és az öcsémé már évek óta ott porosodott a szekrény tetején - én tíz éves voltam, a tesóm nyolc, amikor karácsonyra kaptuk - és többek között Hobónak is köszönhető, hogy “újraaktiválódtak”…), miért van nagy hajuk bizonyos férfiaknak, hogy egy dalnak van zenéje és általában szövege, satöbbi.
Nyolcadikos kisdiákok voltunk, amikor 1990 februárjában megtudtuk, hogy bizonyos Hobo Blues Band nevű magyarországi, ún. “rokkegyüttes” koncertezik néhány nap múlva az udvarhelyi sportcsarnokban, s hogy érdemes elmenni rá, ha nem láttál-hallottál ilyet. No, mondtam a szüleimnek, hogy én mennék, már csak kíváncsiságból is – a suliban téma volt az is, hogy a 100 lej (emlékeztek, az a kék bankó, Nicolae Bălcescu volt rajta, akkoriban sokat ért, most nem tudom, hogy mennyit, de nem is foglalkozom vele) bizony elég sok. Pénzből nekünk se volt sok, mert a szüleim nem lopták, de valahogy mégis “kikerült” – s de jó, hogy kikerült. Március 5-én, egy hétfő este volt a konci, szerintem én még annyi embert addig csak focimeccsen láttam egy helyen – tény, hogy tetszett, bizonyos szövegrészeket meg is lehetett tanulni belőle. Kellemes, vagány emlékként gondoltam vissza utána, majd akadt pár olyan ismerős, barát, osztálytárs, akik ha nem is voltak ott, de adtak kölcsön kazettát, amin az elhangzott dalok egy része rajta volt. Aztán a kezdő tinédzser életében gyorsan pörögtek a dolgok, hiszen a középiskolában már a szó szoros értelmében is fel lehetett nézni a nagyokra, azokon meg azt láttuk, hogy kockás ingben vannak és farmerben, szemükbe lóg a hajuk, dohányoznak, néha isznak és ilyen és ehhez hasonló zenéket cserélgetnek egymás között, illetve többek között Hobo könyvét, a Hobo Sapienst olvassák rongyosra. Egyesek meg arra is “vetemedtek”, hogy zenekart alapítsanak és - többek között – a Hobo Blues Band dalai közül néhányat eljátsszanak. Az emberke az ilyesmibe belekeveredik, aztán megszereti – így vagyunk bizonyos baráti körökkel, focicsapattal vagy nővel, satöbbivel. Hát így lett. A hajam megnőtt, közben a tesóm is, aki basszusgitáros lett egy tinédzser-zenekarban, a nem véletlenül Kopó Blues Bandnek elnevezett formációban. Itt van a legelső fellépésük, nagyon amatőr - de épp egy HBB-dalt próbálnak játszani, az Éjszakai Budapest Bluest.

De mire ez meglett, már 1992 tavaszát írtuk, a hajunk a szemünkbe lógott, kockás ingben és farmerben jártunk, a gitárokat a Hey Joe egyik sorára hangoltuk, illetve dohányoztunk és néha ittunk is. Néha egészen hatalmasakat. No meg kazettákat és bakelit-lemezeket cserélgettünk. Szép lassan kialakult egy világ, illetve egy világnézet, ami részben Földes László hatására történt, hiszen az utánzásból az lett, hogy az ember már másképp olvasta például József Attilát a könyvtárból kikölcsönzött kötetből, karácsonyra meg bolgár kiadású Rolling Stones-lemezt kapott a szüleitől, zöld anorákban, fityiszes jelvénnyel járt rock-estre és koncertekre. A dalok mellett lehetett egykorú (sőt pár évvel nagyobb) csajokkal (is) smárolni, inni, marháskodni, meg ilyenek – de a komolytalanságon kívül volt valami egészen komoly is ebben. Ugyanis voltak, vannak, akik azóta felnőttek, de még mindig a gitár vagy a zene az első számukra az életben. Harmincon, negyvenen, ötvenen túl – ezek azok a faszik meg azok a csajok, akik általában nem építenek házat meg nem arra adnak elsősorban, hogy milyen autójuk legyen, hanem számukra az iméntieknél elsődlegesebb bizonyos dolgok megtapasztalása, könyvek olvasása, lemezek hallgatása, filmek megnézése. A Hobo Blues Band világa ugyanis gyökeret vert emberekben: Jim Morrisonnal, blues-zal, történelemmel, versekkel, egyebekkel – olyan gyökér ez, amit az ember nem tud igazából kitépni magából, még ha időről időre már nem is tűnik annyira fontosnak.
Valahogy így volt velünk, velem is. Lejárt a középsuli, aztán ki-ki egyetemre, életbe, satöbbi – 1995-ben volt még egy HBB-koncert Udvarhelyen, egyfajta megkoronázása vagy lezárása a tinédzser-korszaknak. Én másnap leborotváltattam a fejemről a hajamat: nem azért, mert csalódtam volna a koncertben, csak akkor már kezdett hullni a toll. Akkorra már túl voltunk csomó élményen, a Kopó Blues Band szekere még futott (már amennyire futhatott egy negyvenezres kisváros lapos közegében - az 1995-ben készült fotón a tesóm a kockásinges), csak éppen tágult a világnézet is, hiszen már a blueson és a klasszikus rockzenén kívül felfedeztünk olyan zenekarokat is, mint pl. a Kispál és a Borz, a Nirvana vagy az R.E.M., s ezek valami új izéket hoztak, hoznak mai napig is, mondjuk a Nirvana már sajnos nem. Aztán úgy említett év után (akkor jelent meg a Vissza a 66-os úton című HBB-lemez) kezdett befejeződni az egész, anyámtól már Oasis-kazettára kunyeráltam pénzt, pedig már dolgoztam, a másolt és  kalóz Hobo-kazettákat pedig kezdte ellepni a por. Rá egy évre viszont a helyi tévében kezdtem dolgozni, s ősszel alkalmam nyílt interjút készíteni Hobóval egy itteni József Attila-estje után – a kezdeti tévés időszak egyik legkellemesebb élménye volt, emlékszem, még ő nyugtatott az öltözőben, hogy nem kell izgulni. Kár, hogy nincs meg a felvétel, de hadd ne keseregjek ezen – az egy olyan korszak volt, hogy még megtartották az ilyeneket, később nem. Aztán rá egy évre még egy interjú, szintén egy itteni fellépése után, ezúttal élőben, főműsoridőben – az is rendben volt. De akkor a lemezek már annyira nem érdekeltek. Aztán 1999-ben a hajdúszoboszlói EFOTT-on készítettem az eddigi utolsó interjút vele – ez viszont csalódás volt, ártatlan kérdésemre kissé ideges lett, rövid interjú lett belőle. Tovább nem is érdekelt – valahogy megszakadt a Hobo-vonal, s mint utólag láttam, abban az időszakban nem is készültek túl sikeres lemezei, legalábbis az együttessel nem.
Aztán valahonnan mégis előbújtak a dolgok. 2004 őszén Hollandiában egy Amersfoort nevű kisvárosban voltam az akkori barátnőmmel, s betértünk egy Viszockij nevű kocsma-étterembe, amiben teljesen kelet-európai dizájn volt, vörös csillaggal, képekkel, orosz kajákkal. S a csajom kazettái között (véletlenül..?) ott volt Hobónak az Adjatok a kutyáknak húst című, Viszockij-dalokat feldolgozó albuma s még aznap este azt hallgattuk a vörösborozás mellé. Nem az a helyzet volt, hogy nosza, most elő a régi kazettákkal, nem, ez egy véletlen és teljesen más Hobo-világ volt, ami viszont jó mélyen bemászott az agyamba. Habár előbb csupán egy dalt ismertem erről az anyagról, a Farkashajszát, most valahogy nagyon-nagyon bejött.

No meg visszajött a gyerekkor, mert volt egy olyan dal, ami – még akkor is, ha az egykori Szovjetunióban pergett – valahogy nagyon visszahozta a gyerekkoromat. Sarkítás ez, persze, de valahol ott van ebben egy igazi, hamisítatlan kelet-európai gyerekkor a maga boldogságocskáival, piszkos keserédességével, a nyugatabbra élők számára irigyelhetetlenségével. Ez a dal a Ballada a gyerekkorról. 

Még Hollandiánál maradva, akkoriban egy ott, illetve onnan hazaírt cikksorozatom kezdősorainak választottam A szökevények hajója című dal refrénjét. Jó, én nem kényszerűségből mentem a messze Hollandiába, hanem szabad akaratból, de ott eltalált ez a pár sor: “Más nyelven beszélsz, más nyelven írsz, / De magyarul álmodsz, magyarul sírsz.” S jut eszembe erről, most visszamegyek a középiskolába. 1992-ben történt, hogy ezt az idézetet – nyilván, akkor gyerekfejjel – nyomtatott, bekeretezett papírra készíttettük el, s az osztályteremben levő képszegre (ezen lógott néhány éve Ceauşescu kötelező portréja) akasztottuk. Hogy értse mindenki. Akkoriban, zűrzavaros időkben csóró kölykekül azt gondoltuk, hogy ez egyfajta tiltakozás az akkori, nemtudommhányadik tanügyi-törvénymódosítás ellen, hiszen még abban a fázisban volt ez az ország, amikor a történelem és a földrajz románul való tanításával basztattak. S néhol basztatnak ma is, nehezen forognak bizonyos kerekek, s nehezen őrölnek bizonyos malmok. A bekeretezett idézet sorsa az lett, hogy nem sokra tartott, de magát nemzeti érzelműnek tartó osztályfőnökünk a “Ki az a Hobo..?” kérdés és asztalra való felpattanás után elkobozta a “bűnjelet”. Nem volt apelláta, baszná meg. Tőle kaptam egyszer taslit anyám előtt a Rolling Stones-jelvényért is: hogy én ne öltsem a nyelvemet rá és a világra, azér'. Azóta is öltöm, tanár úr. Ami még Hollandiát illeti, az is előfordult, hogy – mondják, hogy van ilyen és tényleg van, én ezt pár hónap alatt ott bizony néhányszor megtapasztaltam – az a honvágynak nevezett dolog is előtört. Szóval voltak ott nem egészen jó perceim is, amikor a zuhany alatt énekeltem.

Hobo amúgy továbbra sem érdekelt. Egészen 2006 nyaráig. A Félsziget Fesztiválon voltam, lézengtem, jöttem-mentem egyedül a koncertek, kocsmák, bulik, minden egyéb között, amikor egy délután arra gondoltam, hogy a hátsó színpadon belenézek a Hobo Blues Band koncertjébe. Iszom egy sört meg valami egyebet, s aztán ha unom, odébbállok.
Odébb is álltam. Úgy értem, hogy három szám után az első sorokban álltam és hol ordítva, hol pedig el-elszoruló torokkal engedtem meg magamnak azt az élményt – előtte és utána volt pár nagyon emlékezetes koncert az életemben, de ez valahogy az újra felfedezés, a “látod-látod!” élményével gazdagított. Tombolni, ordítani, elérzékenyülni, énekelni, egyszerre boldognak és szerencsétlennek, kitaszítottnak lenni, ezt hozta ez az újrafelfedezős koncert. S újból kezdett érdekelni – pedig akkor már a múlté volt a Póka Egonos, Tátrai Tiboros zenekari felállás, akkor már a Hárs Viktor-Nagy Szabolcs-Gyenge Lajos-Fehér Géza kvartett volt Földes mögött a színpadon, s 2007-ben velük született az eddigi utolsó stúdiólemez, a Senkifalva, amiről a legjobban egy szerelmes dal fogott meg, a Szélcsend idején.

Egy tízes szerelmesdal-toplistán ott van ez a dal nálam. Ott is marad. 2007 őszén ismét Udvarhelyen játszott a zenekar, igaz, a Művelődési Házban, s ezért olyan furcsa volt, hogy székbe nyomva kellett ülni, pedig… S amikor pár hónapra rá Nyufi barátommal hírét vettük, hogy 2008 szeptemberében a zenekar 30 éves jubileumi koncertjét tartja a Budapest Sportarénában, tudtuk, hogy ott leszünk. Ott is voltunk: különleges, felemelő élmény újból – ide csak a Hey Joe-t pakolom be, amikor Deák Bill Gyulával szenzációs duettet nyomnak, szerintem aki ezt élőben látta-hallotta, az úgy maradt tőle.

S ebben a koncertben is volt valami személyes: a Hajtók dala alatt Hobo lejött a színpadról és kábel nélküli mikrofonnal elvegyült tizenötezer ember között. Mi kb. a harmincadik sorban állhattunk, a jobboldalon, s egyszer csak… egyszer csak ott volt előttem. A maga két méterével. Jó, nem bölcsködésképpen, láttam én koncerten két-három méterről Keith Richards-t vagy Angus Young-ot is, de ez most volt furcsa töltettel volt számomra: ösztönösen kezet ráztunk, miközben énekelt, s kicsit olyan volt (persze ez az én személyes hülyeségem, amit belemagyarázok…), hogy na jó, baszki, akkor bocs azért a néhány évnyi szünetért, meg az annak idején félbeszakadt interjúért. A magyar pop-rock színtérről jó néhány szereplővel volt már alkalmam interjút készíteni, kezet rázni, lemezt kapni tőlük, de ha jól belegondolok, akkor valahol mélyen az is igaz, hogy azokat egyrészt Hobónak is köszönhetem. Mert ha a középiskolában nincs az a bizonyos Hobós-kockásinges-zenés izé, akkor egészen biztos, hogy utána más ember lettem volna és egyáltalán nem érdekelnének ezek a dolgok és most, ennyi idő után sem írnám ezeket a sorokat. De szerintem ez még mindig így van jól.
A jubileumi koncert után írtam újságcikket itthon, benne a következő sorokkal:
Többek között miatta jártunk évekig hosszú hajjal, szűk farmerben és Stones-jelvénnyel... Habár majd húsz év telt el azóta, sem Hobón, sem azon a sportarénányi „vén marhán” nem fogott az idő: egyfajta tiszteletadásként három óra húsz perces jubileumi koncertet élhettünk át. Ami az Esztrád lemez 6:3 című „klippjével” kezdődött a kivetítőkön, majd Cserhalmi György műsorvezető tolókocsin tolta be az est betegét – a 63 éves Földes „Hobo” László felpattant, és zenekarával korát meghazudtolva nyomta le a koncertet. Régi zenésztársai (Deák Bill Gyula, Tátrai Tibor - ezen a fotón ő van Hobo mellett, Póka Egon, Tóth János Rudolf és sokan mások), illetve mai együttese segítségével a zenekar története, korszakai elevenedtek meg színpadon és képernyőn – valami olyasmi történt, ami egyszeri és megismételhetetlen: rock- és kultúrtörténelem vadászokkal, katonákkal, elvtársakkal, szolgákkal, Kőbányával, urakkal és persze velünk, a közönséggel. No meg sok bluesszal és azzal az érzéssel, hogy mindez a mi világunk, a mi életünk.
S egy év múlva (közben a jubileumi koncert után az akkori, említett felállás is megszűnt) megjelent a Circus Hungaricus című szólólemez. Ami a legjobban elkapott róla, az a záródal, a Kisember. Megint valami olyan, ami nagyon elkapott, aminek hosszú november-decemberi estéken a borospohár mellett volt a helye.

Tavaly nyáron már ezzel a műsorral láttam a Szejkén, a Székelyföldi Rockmaratonon Hobót – itt egyesek félreértették a dolgot, hiszen a klasszikus HBB-számokat várták tőle. A koncerten aztán bizonyos személyek beszólogatásainak az vetett véget, hogy Hobo lejött a színpadról és ott elmagyarázta, hogy ez nem az a produkció. Néhány olyan dal azért volt a repertoáron, pl. a Tobacco Road vagy a Hey Joe, ami szokott lenni a HBB-koncerteken is, de főképp a Circus Hungaricus dalait játszották – erről korábban már írtam lemezajánlót:
Olyan szólólemezt tett le Hobo idén az asztalra, hogy még az is megszereti, aki eddig nem igazán kedvelte – zenésztársul, zeneszerzőként ezúttal Madarász Gábor csatlakozott hozzá, akivel együtt egy kemény zenéjű, kemény szövegű album született. Az év egyik zenei „revelációja” ez Magyarországon – s ezt nem csak én írom... Megkockáztatom, hogy egy több mint harmincéves pályafutás egyik legszebben csillogó darabja.A felütés tipikusan hobós: a Circus Europában fúvósok játsszák a bluesmelódiák egyik legismertebbikét, szövegéből pedig a Közép-Európai Hobo Blues 1-es darabjának újított verziója jön ki. Rögtön belecsap egy dögösbe, hisz a második szám (a Kéne egy világsztár kezdése a lehető legrollingstonesosabb) igazi roki, akárcsak a némiképp súlyosabb Cipolla lovag. Megy tovább a kemény rock a Késő van már című szerzeményben is, a Sorozatlövő pedig funkysabb, A rock and roll mindenkié pedig ismét egy kemény, rázós, dögös dalocska. Az oroszlánszelídítő vallomása a balerinának egy érzelmes, lassú, szép ballada, a Madárijesztő lassú bevezető után ismét kemény hangzást üt meg. A Nagy vihar jön, társadalombírálattal, világvége-hangulattal, majd a Bolondok hajója, ami egy gyönyörű duett – Hobo ezt Rúzsa Magdival énekli. A Merlin, illetve a Bolond lett a bölcsből ismét szép vallomások, a Vén marhák pedig tisztelet a Led Zeppelinnek. Ezután a címadó dal foglalja keretbe az albumot. Utoljára hagytam a Kisembert (a lemezen is ez az utolsó szerzemény) – ez a lemez legnagyszerűbb, de egyben legszomorúbb darabja is. Hangszerelésében is elüt a többitől, ugyanakkor nagyon keserű és szívbe markoló. Vesztesek és győztesek, bohócok és emberbecsapók szerepelnek Hobo cirkuszában – és persze kisemberek, az igazi vesztesek: egy ország, egy nép, mindenféle traumával és kavargó érzéssel. Egyfajta üzenet ez is az útról, ami soha nem ér véget. Az út mostani állapotáról. (A magyar ugar cudar cirkusza - Hobo: Circus Hungaricus, 2009)
S már itt is vagyunk 2011-ben – mondanom sem kell, hogy a búcsúkoncertet is beterveztük Nyufival. Telt ház, előtte való nap még tartottak egy felvezető-ráadást, a Hobo Blues Band végleg elbúcsúzott, álljon itt az Oly sokáig voltunk lenn, amit – és a többi nagyszerű HBB-dalt is - sajnos többé soha nem hall(hat)unk élőben, ebben a felállásban.

Néhány nap múlva ezt a cikket jegyeztem a www.uh.ro –ra:
"A banda elmegy, a zene marad!"
Véget ért ez a történet is – a Hobo Blues Band szombaton este megtartotta legeslegutolsó, azaz búcsúkoncertjét. Sallangmentesen, keményen, dögösen, ahogy kell – ott voltunk a Budapest Sportaréna küzdőterén.
Ha egy személyest megengednek az elejére – életem első koncertje 13 éves koromban volt, a Hobo Blues Band 1990. március 5-i székelyudvarhelyi fellépése. A másolt kazetták még mindig a polcomon vannak, s e sorok írása közben a búcsúkoncertre kiadott 14 számos válogatás CD-t hallgatom.
Szombat este csurig volt az Aréna – mint a világsztároknál. S köztük sok székelyudvarhelyi, szerintem olyanok is, akik a 21 évvel ezelőtti, meg az 1995-ös, esetleg a 2007-es itteni koncerteken is ott voltak. Azok, akik kaptak jegyet a szombatira, mert az érdeklődés akkora volt, hogy két héttel ezelőtt az összes jegy elkelt, emiatt péntekre is beiktattak egy „megelőző ráadást". A legeslegutolsón fél nyolc után nem sokkal oltották el a fényeket, s Földes László Hobo nyomában Tátrai Tibor gitárossal, Solti János dobossal, Póka Egon basszusgitárossal, illetve Madarász Gábor gitárossal (két éve vele dolgozik) vonult be a színpadra.
S egyből belecsaptak a Rohadt rock and roll-ba, majd a gyerekkorunkat felidéző Mindenki sztár jött – s innentől egyik darab a másik után. Utaztunk időben, zenében, szövegben, képben, gyerek- és kamaszkorunkban, ismét ott találtuk magunkat első szerelmeink és tinédzserkori barátaink mellett, amikor egymásnak üvöltöttük a Kopaszkutyát, a Mata Harit, a Szabadíts felt, a Gazembert, vagy érzelgősebben a Hajtók dalát, a Mesél az erdőt, a Viharban születtemet. Vagy azt, hogy Oly sokáig voltunk lenn, nem is tudjuk milyen fenn... Mert akkoriban tényleg nem tudtuk, csak ártatlan fejjel ittuk az olcsó bort a parkban ennek a kétméteres torzonborz embernek a dalai mellé, s mégis úgy éreztük, hogy mindent, de mindent tudunk...
A kor ne fogjon rajtunk, s jószerencse, ne hagyj el! - ez a lényeg, mert a kor nem fog a jó öreg Deák Bill Gyulán sem, akinek bevonulásakor robbant az Aréna, s jöttek azok a fergeteges duettek: az Országút Blues, az Enyém, tiéd, miénk, vagy Bill különszámai, a Kőbánya blues, a 3.20-as blues, a Tetovált lány vagy az Édes otthon. A Hobo Blues Band a legklasszikusabbá érett dalaival búcsúzott el közönségétől – nem maradhatott el a ráadásban a Hey Joe duettje sem, s egy fergeteges Bye Bye Johnny zárta a majd' háromórás megakoncertet. Közben meg volt József Attila-, Baksa Soós János- és Cseh Tamás-megidézés, szülinapi torta a 66. évét betöltött Hobónak (és utána zenében a Torta, ugye...), közönségben sétálás és együtt éneklés A hetedikre. Vagy a Vadászat, a leghatásosabb lemez dalai, a Fattyú, a Fut a nyúl a mezőn...
Nem protéziscsattogtatás ez és nem is nosztalgia, ne így fogjuk fel, hanem inkább úgy, hogy egy korszak véget ért: 33 év után a magyar blues- és rockzene egyik legnagyobb hatású alkotóműhelye letette a lantot. Hobo jelenlegi zenekarával természetesen továbbra is fellép majd, hiszen 66 évesen is tele van tervekkel és mondanivalóval, csak az a fogalom szűnik meg, hogy "Hábébé". Közhely, de le kell írnom: ezen a muzsikán, ezen az életérzésen generációk nőttek fel, hiszen Hobónak és zenekarának munkássága olyan egybegyűjtő olvasztótégely, amiben ott van a blues, a magyar történelem, a Rolling Stones, a Doors, Jimi Hendrix, a hatvanas évek, József Attila és egy kicsit benne vagyunk mindannyian, akik az elmúlt 33 évben itt éltünk és még itt élünk Kelet-Európának e mocskos és mégis tiszta, számtalanszor elárult és mégis becsületes szegletében.
Rólunk szól még akkor is, ha a mai Facebook-nemzedék erről már nem vesz tudomást, és ne is vegyen, mert más, sok szempontból jobb korban élhet: nekik hadd ne jelentsen semmit az, hogy "Viharban születtem, jó időre várok, hosszú útra mentem, de itt közel járok..." Nem az ők dolguk. Ez az enyém, a tiéd, a miénk, akiknek a (de)generációját átmenetinek, rendszerváltozás utáninak szokás nevezni – maradunk mi tovább ezekkel a dalokkal (is) az úton, mert úton lenni a boldogság, megérkezni a halál. Mert vannak még, akik nem képesek kinőni ezekből az érzésekből, a HBB-dalok kocsmaszagú, komor, de mégis vicces, ironikus világából – nekik, értük volt és szólt ez a búcsúkoncert, ami méltó befejezése volt egy korszakalkotó, -váltó és -kritizáló zenekar karrierjének.
Nem mulasztottam el azt sem, hogy az alkalomra megjelent válogatáslemezt megvegyem – mint Hobo több interjúban hangsúlyozta, ennek az a célja, hogy a zenekar 33 éves történetét fogja át, tehát nem feltétlenül a legsikeresebb és legismertebb dalok kerültek rá. Hozzáfűzöm (a pontosság kedvéért), hogy az újságárusoknál kapható CD-n (én azt vettem meg) nincs rajta két dal, a Nem lehet két hazád és a A három testőr D’Artagnan ellen, ezek csak az eredeti lemezen hallgathatók. Veszem sorba.
1. Mindenki sztár – Robin Hood, Csapajev, Puskás Öcsi, Mick Jagger, avagy egy magyar gyerek élete valahogy így fejlődhetett a negyvenes-ötvenes-hatvanas években, sorban ezekkel a példaképekkel. S még a kilencvenes években sem volt ciki ezt énekelni.
2.  Vadember – ez egy blues iróniával, vagánysággal, az én “hobószünetes” korszakomból, talán az album legismeretlenebb száma.
3.  3:20-as blues – a nagy klasszikus roki, Deák Bill Gyula énekli, dögös, pörgős, a blues és a rock and roll minden vagánysága beleszorult. Ha buliban vagyok s ez megy én bizony nem szégyellem felpattanni.
4.  Nem hallod, üvöltök! – egyik legszerelmesebb Hobo-szerzemény, habár erre a lemezre nem a klasszikus, 1982-ben megjelent eredeti verzió került, hanem egy 2002-es feldolgozása. Hobo azért ragaszkodott a kilenc évvel ezelőtti verzióval, mert egyik elhunyt zenésztársa, Tomsits Rudolf trombitajátéka hallható benne. Nagyon szomorú, de nagyon nagy dal.
5.  Kopaszkutya – ez már a klasszikus felvétel, a szenzációs duett Billel, habár Hobo  - bevallása szerint - nem szereti ezt a dalt. Eredetileg a hasonló című filmhez készült, Bill mai koncertjein is játssza, hatalmas buliszám.
6.  Gyáva bohóc – Hobo az egyik legsikerültebb albumának, az 1990-ben megjelent Tábortűz mellett lemezt tartja – erről van ez a gyönyörűszép keserédes ballada, amit egy nagyon szép szaxofonszóló vezet be és le. 
7.  Szabadíts fel! – a Kocsmaopera (1991) záródala, hard rockos, kemény, annakidején a Kopó Blues Band is sokszor játszotta – lázadás a fennálló rend ellen, de nem tartozik a művészibb Hobo-szerzemények közé. 
8.  Mesél az erdő – a mindmáig legnagyobb hatású HBB-lemez, a Vadászat (1984) egyik alapdala, átvitt értelmű, a cenzúrát kijátszó sorokkal. Mesevilág és mégis véresen komoly.
9. Mata Hari – a híres kémnő sztorijára alapozó gúnyolódós, vicces dalocska, olyan zenével, ami inkább egy reggae-zenekar repertoárjába illene. De Hobónak ez is jól áll – annak idején cenzornénik és cenzorbácsik rengeteget törhették a kobakot, hogy mit is jelentenek ezek a sorok :-)
10. Országút blues – még egy híressé vált duett Bill bácsival, K. úrral, B. elvtárssal, Trabanttal, Volgával, feleséggel, titkárnővel, Balatonnal. A sztori egy autóbaleset, a híressé vált refrén a “Jó nekem a Trabant, nem kell Cadillac!/Az élet nem álom, holnap ébredek!”
11. Rohadt rock and roll – nekem ez a dal maradt meg legjobban életem legelső koncertjéről: zenéjében és szövegében ott van minden amit a rockról, illetve annak történetéről tudni kell, illetve tudni illik. Tudniillik nagyon elkapja az embert.
12. Üvöltő vadállat – a dögös blues ebben is benne van, sőt. A “netfüggő mutánsok álnevekbe bújnak” és a “lesből szart dobálnak, húgyszagú narancsot, névtelenül írják a sunyi parancsot” pedig a kommentelő frusztrált köcsögöknek szól be. Névvel. Úgy hívják, hogy Földes László, közismert nevén Hobo.
13. Középeurópai Hobo Blues 2. (Viharban születtem) – ebben van nagy adag szomorúság, elkeseredés, az egyik legalapvetőbb HBB-szám. Olyan, mint a magyarok huszadik századi története. Mint korábban írtam, hadd ne jelentsen ez már semmit a legújabb nemzedékeknek, ne tapasztalják meg azt, ami ebben a dalban benne van.
14. Halj meg és nagy leszel! – a vége. Orgonaszó vezeti fel, majd igen lírai vallomás és beteljesülés, a végén egy dögös betéttel, a Csavargók könyve (1988) albumról. “Valahol fáj nagyon, / A szíved beleszakad, / Üvöltsd ki, ne nyomd el! / Ne sajnáld magad!” – ez a pár sor mondja el talán a legjobban, hogy miről is szól a rock and roll.

Ha meghalunk, nagyok leszünk? Ha meghalunk, eltűnünk? Ki mondja ezt meg nekünk..? Úton lenni a Boldogság, megérkezni a Halál. Mindig úton leszünk és mindig megérkezünk valahová, akárcsak Hobo és az ő művészete.