(Kispál és a Borz: Napozz Holddal, búcsúkoncert, CD és DVD, 2010)
Valamikor december közepén írtam utoljára ebbe a blogba, mert mittudomén, valahogy nem jött. Inger lett volna, mert nap nem telik el úgy, hogy ne hallgassak, olvassak, lássak valamit. Most nekirugaszkodom, hátha evés közben megjön az étvágy.
Az elmúlt év egyik legfontosabb zenei eseménye számomra a kedvenc zenekarom, a Kispál és a Borz búcsúkoncertje volt a Sziget fesztiválon. Év végére megjelent erről egy nem hagyományos koncertfilm, illetve egy dupla CD, rajta nagyjából a koncert legfontosabb pillanataival és azzal a négy stúdiódallal, amit az utóbbi években, mintegy hattyúdalokként még összehozott a csapat. Ezekről, jó bőven: sört, cigit a gép elé, mert hosszan eszmefuttatok. S még egy témába vágó bejegyzés is lesz ezt követően.
Szóval a feloszlás éve, kettőezertíz - nekem ebben az évben négy alkalom jutott abból, hogy megnézzem a kedvenc zenekaromat zenekart élőben, úgyhogy nem panaszkodhatom, méltó búcsú. Kezdjem azzal, hogy valamikor tavasszal bejelentették, hogy a zenekar feloszlik, a Szigeten lesz a búcsúkoncert – ezt itt most nem részletezem, másutt meg lehet találni, illetve a következő bejegyzésem egy sajátságos Kispál-történet lesz személyemet illetőleg. Majd sasoljátok azt is meg, abban bővebben írok minden koncertemről, köztük az utolsó négyről: a kohoólozsváriról, az udvarhelyiről, az orfűiről és a szigetes búcsúról.
Ami utóbbit illeti, őszre-télre jelent meg a film és a cd is. A film nagyon érdekesre sikerült, de hát ilyennek is akarták azt, a dvd extráiban Merényi Dávid rendező és munkatársai töviről hegyire elmesélik ezt a technikát a fényképezőgépekkel. Fűből indul a film, aztán felszáll és megérkezik délután a Szigetre, illetve fölé, a koncert helyszínére – aztán hirtelen próbateremben vagyunk, majd megint a búcsúkoncerten, de közben a zenekar beszélget valahol, iszogat, emlékezik. És a film szerkezetében ez a legfontosabb: nem kronologikus sorrendben vetíti le nekünk a búcsúkoncertet, illetve a zenekar 23 éves pályafutását, nem ilyen számbavevős és szájbarágós valami, hanem valami különleges dolog – ezért kell megnézni és ezért lett volna nagyon jó megnézni moziban. Hogy miért szeretem, erre választ ad a következő bejegyzésem, most ezt sem részletezem, csak írás közben eszembe jutott, hogy szeretem… Jó, vissza a filmhez. “Igazi öncélú alternatív faszverés” – jegyzi meg Lovasi a film egyik beszélgetésében az egyik olyan számukra, amit nem játszanak a búcsúkoncerten. A film nem nyújt átfogó képet a zenekarról, nem is ez a lényege, nem győzöm hangsúlyozni – nincsenek visszaemlékező rajongók, nagy, megpocakosodott szolgálatos szakértő-megmondóemberek, ilyesmik, van viszont próbatermi bazmegolás, nagyszínpadi főpróba, nyilvános főpróba egy kis sátorban a Szigeten. A legfontosabb búcsúkoncert-momentumok azért bele vannak téve, nem sorban, de minden ott van a helyén. Szerintem nemcsak rajongóknak ajánlott (de elsősorban mégis nekik), mert a képek, a zene minősége olyan embert is magával ragadhat, aki különösebben nem kedveli ezt a zenét, a Lovasi-szövegeket és előadásmódot. Mert “van, aki a testből kipiszkálja a lelket”, s lehet, hogy egyeseknél utólag jön be a Kispál és a Borz, mint valami az életben. A filmben egyébként több szám elkezdődik majd félbeszakad egy beszélgetéssel – akik arra számítanak, hogy utólag végignézik, mert nem voltak ott (esetleg ott voltak, csak már előtte úgy bebasztak, hogy kevésre emlékeznek…), azok csalódni fognak. S ha nem álltak az első húsz-harminc sorban, akkor ne is keressék magukat a tömegben, mert nem kapják meg magukat.
Az extrák külön bekezdést érdemelnek, hiszen itt van egy csomó beszélgetés – főleg azok, amik nem kerültek be a filmbe, illetve werkfilmet is találunk, s mindenféle “hülyeséget”, földet, kalandot, ilyesmit, ágyasztaltévét. Ez a lemez a tokból egy külön misét ér meg. S tudják, hogy még mi a nagyon fontos ebben az egészben? Az, hogy nem érzi azt az ember, hogy ez egy sírós, fájdalmas búcsú lenne – nem halt meg senki, csak egy kicsit a fiatalkorunk azoknak, akiknek fontos volt az utóbbi tíz-húsz évben. Az vitathatatlan, hogy vannak-voltak torokszorító jelenetek is, például az, amikor a legutolsó szám, a Zár az égbolt előtt Lovasi mintha mondani akarna valamit, de Kispál elkezdi a számot, erre Lovasi nem mond semmit, csak nagyon szomorú arccal hátrébb lép egyet a mikrofontól… Az a szám (és benne Kispál András szólója) tényleg nagyon feltette a koronát erre az egészre. S nem kevesen voltak a negyvenötezerből, akik a sok vicc meg önirónia ellenére bizony megkönnyezték a koncert utolsó dalait.
Rátérve a koncertlemezre: ez kronologikus. Logikus. Azzal kezdődik, hogy több mint negyvenezren ordítjuk a visszaszámlálást, majd kezdődik a Forradalmár, a végén azzal a Sex Pistolsos csavarással. Számok közbeni jópofa, megszokott Lovasi-szövegelések, a tömeg éneklése – ha valaki évek múlva újra akarja élni az egykori Kispál-búcsúkoncertet, akkor inkább ezzel tegye, mert emlékezete személyesebb, egyénibb, mint a film. Ha pedig nem a búcsúkoncerttel akar emlékezni, akkor ott vannak a 2007-es Élősködés-koncertek (a 20 éves jubileum) vagy a majd elterjedő kalózfelvételek, más koncertrészletek. Ez a lemez a búcsúkoncert lenyomata. Szép, kerek, egész, olyan, amilyennek lennie kell. Illetve mégsem: ami egy kicsit érthetetlen volt számomra a két lemez szerkezetében, az a második lemez négy utolsó dala. Ugyanis ez az a négy szám, amit az utóbbi egy-két évben egy új album reményében hozott össze a zenekar. Nem a dalokkal van a baj (közülük például a Többiektől című szerzemény szerintem fantasztikus, ha nem oszlik fel a csapat, talán sláger is lehetett volna, a koncertfelvételek között is ott van), hanem azzal, hogy a koncert vége után (a ráadásban elhangzott a Tiszai Pu., a Ha az életben… és a Zár az égbolt) egyszerűen rápakolták a négy dalt. Tehát elköszönés, szereplők bemutatása, taps, szépvoltfiúk, “szeretnénk készíteni rólatok egy képet”, aztán lehalkul, majd kezdődik a stúdióból az Űrbemarkoló, majd jön az Alkohol, a Dobog és záróként a Többiektől. Szóval ez olyan furcsa a végére. Ne tántorítson el senkit, mert mint mondottam, nagyon jó ez a koncertlemez, még most, majd fél évvel az esemény lejárta után is élmény hallgatni. Annyi csak, hogy élőben többet nem lesz. Többé nem ordítod koncerten részegen a Zsákmányállatot ezredmagaddal, nem röhögsz Lovasi beszólásain, nem énekeled el-elcsukló hangon a Szívrablást vagy a Csillag vagy fecskét, esetleg A következő buszont. Mert ez az egész Kispál-dolog együtt volt jó: azokkal, akikkel a koncerteken voltál, akikkel leittad magad, akikkel együtt sírtál és nevettél, akiket meg- és viszontszerettél.
Mert a többiektől szép az élet.
